Rovat: Hírek - 0

Furcsán megrészegítő illúzió (=tévképzet) az szerintem, hogy az ember szabad, bár a fejlett világ leghangosabb jelszava a szabadság.

Legtöbbször ez a fogalom manapság gazdasági és politikai értelmében kap hangsúlyt, a lényeges jelentése azonban elsikkad. Ha bármikor előkerül a szabadság és a vele szembeállított elnyomás kérdése, talán a legtöbbünk számára a diktatórikus kommunizmus képe ugrik be, melyben egy hatalmi erő által a népre erőltetett társadalmi rend elsősorban a cselekvések, az egyéni álmok megvalósulásának útjába áll.


Ezzel szemben egy demokratikusnak nevezett világrendben, azt mondják, nincsen külső kényszer, mert az ember saját maga döntheti el azt, hogy milyen életet kíván élni. Ebben noha van igazság, megítélésem szerint a válasz mégsem ennyire egyértelmű.

Ha esetleg láttad az Élő Mátrix (Living Matrix) c. filmet, akkor ismerős lehet már számodra az az információ, hogy nem az elme vezérli a szívünket, hanem fordítva. Az elme egy számítógép, mely az érzelmeink hatására a tudatos és tudatalatti gondolataink révén kibocsájt egy vagy több bizonyos frekvenciájú rezgést, amely aztán a valóság teremtő folyamatának aktív részese lesz. Ezért van az is pl., hogy a bizonyosság érzése minden vágyott cél alapja, vagyis csak akkor lesz tényleges eredmény bármilyen célodból, ha már előre érzed azt, hogy a cél elérésére képes vagy. Ez lehet anyagi cél is, de akár egy betegségből való felépülés is ezen múlik. Érezd át, hogy már megvan, amit akarsz. (Napoleon Hill: Gondolkodj és gazdagodj! c. könyve tele van ezzel az alapvetéssel, bár ez a könyv főleg a pénzügyi gazdagság megszerzésére vágyókat veszi célba, mert az jó célpiac, mint tudjuk…)

Az érzelmek azonban nem csak önmaguktól születnek meg odabent, hanem a kondicionáltság is hozzájárul az irányukhoz. A bennünket körülvevő környezet értékrendje és kommunikációja rendkívüli mértékben befolyásolja azt, hogy milyen minőségű és intenzitású érzelmek születnek meg bennünk a velünk történő események hatására, így közvetett módon brutális mértékű az a befolyásoltság, mely az elménk valódi szabadságára hat. Ebben az értelemben pedig nem tekinthető az ember szabadnak, mert azt sehol senki nem tanítja – főleg a nyugati világ – hogy hogyan légy ura a saját érzelmeidnek és ezáltal hogyan teremts vagy ne teremts kívánt és nem kívánt “dolgokat”. Nekifutok egy kicsit távolabbról és kibontom ezt a témát.

 

 

Képzeld csak el, hogy kint ülsz egy mezőn. Elvileg szabad vagy, azt csinálsz, amit akarsz. Üldögélsz ott kint a napon, aztán egyszer csak rájössz arra, hogy éhes vagy. Megjelenik egy külső kényszer, mely cselekvésre ösztönöz. “Ennem kéne, mert már nem vagyok így jól, ahogy vagyok. Valamit csinálni akarok, hogy jobban érezzem magam.” Az éhség által megjelenő biológiai szükségleted “felülírja” a szabad akaratodat. Az éhségnek köszönhetően a puszta létezés megszűnik örömnek lenni. Vagy tegyük fel, hogy ugyanebben a helyzetben elered az eső / fázni kezdesz és megjelenik benned a motiváció, hogy egy védett helyre menj. A világ továbbra is csak van a benne lévő szükségszerű változással (hiszen, ha nem változna állandóan a környezet, akkor nem is tudna létezni, mert a csodálatos körforgása nem eredményezne terményeket, azt elfogyasztó lényeket, melyek aztán a salakanyagot visszaadják a Földnek, hogy újra termékeny legyen), de Te mégis cselekedni akarsz, mert a világképed szerint a mezőn fagyoskodni és megázni finoman szólva nem annyira oké. A szabad akaratodnak, mely a puszta vanságból fakad (“Kint ülök a mezőn, szarrá ázok és megfagyok, mi a probléma?”) tulajdonképpen “meszeltek”. A saját elméd működése és a “helyesnek” gondolt cselekedeted felülírja azt, hogy a dolgoknak valójában “nincsen minősége”. Többször említettem már, és azt hiszem ez egy rendkívül fontos megközelítése a valóságnak: A dolgok “egyszerűen csak” vannak. Se nem jók, se nem rosszak (még akkor sem, ha az “én”-re vetített hatása rossz, pl. éhezés, háború, halál), a saját elménk (és egy bizonyos módon történő! élni akarásunk) ad hozzá egy érzelmi töltetet és egy abból fakadó minőséget. A szabadság leginkább abban merül ki, hogy az ember a benne működő külső kényszerek és motivációs tényezők közül kiválaszthatja azt, hogy melyiknek milyen minőséget ad és minek fog egy adott helyzetben engedelmeskedni. Mondok egy példát:

Valakivel vitatkozol és a másik pofon vág téged. A hatás-ellenhatás bennünk lévő törvényszerűsége és a társadalmunkban megszokott válaszreakciók miatt nagy valószínűséggel visszaütsz. “Engem nem lehet csak úgy pofon vágni, hé!” Ugye? Pedig a pofon a végtelen potencialitásban (azaz egy adott időpillanatban benne lévő végtelen mennyiségű cselekvési lehetőségek közül) csak egyetlen választott út, mint ahogyan az is, ahogyan Te reagálsz. Erre mondtam a múltkor azt, hogy ha elküldenek anyádba mondd azt, hogy “szeretlek”. Az igazi szabadság ott kezdődik szerintem, hogy az ilyeneket tudatosan felismerem. Ráadásul azért gondolom azt, hogy ez működik, mert a bennünk lévő – sok esetben negatív, megosztást eredményező – reakcióktól való eltávolodás első számú eszköze az, hogy a szokásos mintákat megtörjük. A társadalom “ezt meg ezt” várná el, de én az ellenkezőjét teszem, mert képes vagyok önmagamra kívülről rátekinteni és ezért tudatosan döntök másként.

Tudom, teljesen megbuggyantam és csoda, hogy nem rámolták még ki a kérómat ilyen idióta felfogással egy “dog eat dog” (=kutya kutyát eszik) világban, amelyben az erősebb kutya él nemi életet és az lesz a “győztes”, aki okosabban túl tud járni a másik eszén. Azért mégis arra bátorítalak, hogy törd meg a saját mintádat néha és próbáld ki ezt a “játékot”. Meg fogsz lepődni az eredményeken. Főleg azon az eredményen, ami a létezés tudatos megélését önmagadban illeti.

Miért olyan fontos ez, egyáltalán mit boncolgatom én ezt a témát?

Visszatérve a korábbi “ülök a mezőn és egyszerűen csak megszűnök szabadnak lenni” példámhoz: Ha éhes vagyok ne egyek? Ha fázom, ne menjek fedett helyre? Teljes joggal szólhattok rám: “Ne filozofálj már Józsi (b@zdmeg), nyilván állandó külső kényszerek vesznek körül!” Ez azonban egy nagyon fontos pont azt illetően, hogy megértsük a világ jelenlegi állását. Azét a világét, melyről már rengetegen érezzük azt, hogy nem az emberi értékek, hanem a profit mentén halad előre, s mely egyre többünkben okoz kiüresedést, elkeseredést és boldogtalanságot. Az, hogy munkanélküliség – illetőleg pénznélküliség – van, hogy a 3. világháború fenyeget szinte már természetesnek vesszük, mint ahogyan azt is, hogy élünk egy 10 milliós országban, melyben teljesen mindegy, hogy ki kormányoz, állandóan folyik az anyázás, mert hagyjuk, hogy a média megosztása belemásszon a lelkünkbe. Szabad vagyok, mert hagyom, hogy hasson rám a külvilág és nem vagyok szabad, mert hagyom, hogy hasson rám a külvilág.

Mondok egy másik összetett példát, hogy képes legyél értékelni a dolgok puszta létezését, vanságának csodáját. A vanság élvezete természetesen nem jelenti azt, hogy birka módon fogadj el mindent, ami veled történik, vagy amit veled tesznek, csak ne haraggal és elkeseredéssel reagálj, mert azzal önmagadat bünteted. Ha valaki szembejön egy késsel, hogy leszúrjon, akkor határozottan vedd ki a kezéből a kést, de ne szúrd le!; ha pedig a farkas báránybőrben érkezik, akkor légy résen, de ne kezdj el utálkozni, mert a játék egyik célja a túlélés, csak mindenki más módszert választ hozzá. (Ajánlom tüzetes vizsgálódásra egyébként Rudolf Steiner: A szabadság filozófiája c. művét!)

Na szóval…

Képzeld el, hogy a világban egészséges munkamegosztás van, melyben mindenki azt csinálja, amit szeret, nincs szegénység, mindenkinek jut kaja és az emberek kedvesek egymáshoz. Nincsenek társadalmi és vagyoni különbségek, mindenki egyenlő, minden ember örömmel dolgozik önmagáért és a közért, senki nem akarja a pénzt felhalmozni, mert tudja, hogy a pénz egyrészt csak egy egyezményes csereeszköz és értékközvetítő jel, másrészt nem etikus arra használni, hogy kizsákmányoljak és akaratukon kívül irányítsak másokat. Nincs háború, mert mindenki szereti egymást és békében akar élni, az emberek örömmel választanak egy közös hitet szerte a világon és minden földi lény egymás teljes tiszteletét figyelembe véve éli az életét. Nincs stressz, nincs nélkülözés, és legfőképpen nem szükséges kérdéseket feltenni, mert a békés és igazságos együttélés törvényeit – melyet minden élőlény elfogad – apáról fiúra (és anyáról lányra) adják tovább az egymást követő generációk. Mindezeken túl az emberek teljes egységben élnek a világegyetemmel és a tudatosan úgy tekintenek minden létezőre, mint önmaguk részére. “Ha másnak ártok, önmagamnak ártok.” Ez a felfogás vezérel.

Idilli képnek tűnik, ha jobban belegondolunk. Ahogy a világ folyását figyelem, egyre többször érzem azt, hogy sokan vágyunk egy ilyen világra. De mi van akkor, ha ez mégsem annyira idilli?

Ha a világ így működne, hol lenne az “izgalom”? Hol kapnánk fejlődési lehetőséget vagy motivációt, mitől akarnánk jobban megérteni a létezésünk miértjét? Nem állít(hat)om, hogy egy teljes tudatosságban eltöltött lét bármelyik pillanata unalmas lenne (hiszen nem ilyen társadalomban élünk és így összehasonlítási alapom sincs), és nem lehet azt sem kizárni, hogy az emberi természet előbb-utóbb kikényszerítene (némely egyénekben) egy megosztást eredményező változást, mert lennének olyanok, akik egyenlőbbek az egyenlőknél. (Ha olvastátok George Orwell: Állatfarm c. művét, pontosan tudjátok, hogy mire gondolok.)

A kérdésem tehát elsősorban az, hogy milyen pozitív változás várhatna az emberiségre abban az esetben, ha az életünk nélkülözne minden szükségszerű fejlődést és egy igazi “Aranykorban” élnénk állandóan?

Nem állíthatom, hogy egy igazi egységben élő tudatos társadalomban nincsen előrelépési lehetőség, de mivel az egyetlen állandóságnak a változást tartom, ezért bátorokodom feltételezni azt, hogy a különböző – még a ókori görögök által elnevezett – korok (arany, bronz és vaskor) ugyanolyan ciklikusan (=körforgásszerűen) működnek, mint minden más a világban. Tradicionális szerzők (mint pl. Hamvas Béla) sokszor emlegetik azt, hogy létezett egy aranykor, melyben az ember – metaforikusan kifejezve – nem aratott le több búzát, mint amire szüksége volt, vagyis tudatos egységben élt a világgal. Aztán jöttek, akik úgy gondolták, hogy érdemes lenne mégis többet aratni, mert a többletet el lehet adni és ezzel elkezdődött a “romlás” időszaka, melynek szükségszerű eredménye a jelen állapot és a felhalmozásból származó vagyoni különbségek. Mivel azonban a változás a jelenben is örök – pláne, hogy nincs is semmi más a jelen pillanaton kívül :) -, ezért a tudatosság és az egyre lényegesebb kérdések feltevése által egyre többen ismerik fel az egység szükségességét és egyre inkább visszakanyarodunk az ún. “aranykor” felé. A rengeteg spirituális és tudatosságcentrikus iskola, a helyi pénzek és az egész-ség megértésének mélyebb vágya is mind mind ebbe az irányba mutatnak. A ciklus tehát nem áll meg és a folyamatos hullámzás eredménye egy egyre tudatosabbá váló társadalom. Én legalábbis így látom.

A vaskor, vagyis a materiális világnézet által uralt világrend – melyben jelenleg élünk – legnagyobb nehézségei és átkai nagyon gyakran a legnagyobb áldássá válnak, főleg ha megértjük a természet csodálatos körforgását. A Miben és kinek higgyek? c. írásomban már utaltam arra, hogy a végtelen potencialitás szintjén a dolgok determináltak (vagyis benne van a pakliban az, hogy minden egyes pillanat döntése egy végtelen döntési halmazban előre meghatározott következményekkel jár), ennek értelmében pedig az emberi szabadság merő illúzió. A szabadság illúziója azonban mégis magában rejti annak a lehetőségét, hogy a végtelen számú döntési helyzetben kiválasztott egyéni úton tanulhassak a belőlem fakadó és önmagamra visszatükröződő világ reakcióiból. És akkor most elmondom magyarul is, hogy ez mit jelent, mert már szinte én sem értem… :D

Véleményem szerint az ember születése óta nem szabad (azaz a szabadság illúziójában él), mert úgy nő föl pici korától fogva, hogy szó szerint a fejébe verik a világ működésének tekintélyelvűség alapján elfogadott elméletét, melynek lényege, hogy a fontosnak gondolt emberek jobban tudják másoknál, hogy a “dolgok” hogyan és miért vannak és ezzel viselkedési mintákat (is) ültetnek belénk az érzelemvilágunkon keresztül. Legyen szó az evolúcióról, a tudomány fejlődéséről vagy akár művészetekről, létezik egy hivatalos, sokak által elfogadott igazság, melyet az oktatási rendszer és a média folyamatosan erősíteni igyekszik. (Még akkor is, ha számtalan tudományos bizonyítás létezik a jelenségek természetéről, soha nem hagyható ki a képletből az, hogy a tudományos eredményt a megfigyelő is befolyásolja, vagyis bármilyen igazság csakis részigazság lehet! Erre eklatáns példa Einstein megfigyelése, aki észrevette a saját tudományos kísérleteiben, hogy bizonyos részecskék csak akkor jelennek meg fizikai valóságban, amikor rájuk néz – vagyis energiát, figyelmet ad nekik -, máskor azonban nem mérhetők. Ha valakit érdekel ez a téma, olvassa el Michael Talbot: Holografikus Univerzum c. könyvét.) Az illúziónak van tehát egy közös szelete – amelyben az elfogadott dolgoknak mindannyian energiát és figyelmet adunk, ami által létezni fognak -, mely alapján mindannyian konstatáljuk, hogy a világ ilyen vagy olyan. És mivel az ember bármit hajlandó azért megtenni, hogy elfogadják és szeressék, így ehhez a közös szelethez igyekszem én is alkalmazkodni, különben kinéz a társadalom, az meg nem oké. Bármit is választok tehát a végtelen cselekvési lehetőségek közül, a közös szelet “igénye” a belém vert igazságok miatt folyamatosan jelen van és ennek köszönhető az az irányított közös gondolkodás, amely megteremti a jelen valóságát. A jelen valósága tehát azért olyan, amilyen (legyen az az aranykorra, a bronzkorra vagy a vaskorra jellemző értékrend), mert a társadalom szeretetéért cserébe feladom a szuverenitásomat, ami a valódi szabadság.

Ha egy picit megállsz és figyelmet adsz ennek a gondolatnak, itt jön be a szabadság elvesztésének – vagy más szóval az illúzió megvalósulásának – pillanata:

Csokira vágyom, ezért “ennem kell” egyet, félek az influenzától – hisz “járvány van” -, ezért beoltatom magam, szerzek minél több diplomát, mert akkor több lehetőségem lesz (és még sorolhatnám), és részt veszek a demokrácia nevű játékban, mert el akarom hinni, hogy a demokrácia az a szabadságot jelenti. Tudat alatt, az érzelmi befolyásoltságom hatására alkalmazkodom a valóság “közös szeletéhez”, mert ebben a világban, ebben a rendszerben van dolgom, ám ezzel feladom a valódi szabadságomat és eszközzé válok. És ezzel nincsen semmi baj, csak tudjunk róla, hogy ez így van. Egy eszköz vagyok a rendszerben és ez tökéletesen rendben van. :)

Miért olyan fontos ez az egész? Egyetlen aprócska oka van, ez pedig a bejegyzésem valódi célja, üzenete:

Ha körbenéztek a világban, valóságos harc folyik. Nézetek ütköznek, vélemények különböznek és magukat szabadnak gondoló, tekintéllyel rendelkező emberek próbálják az emberi lények viszonylag rendezetlen halmazának (=a tömegeknek) valódi szuverenitását megtörni azért, hogy a társadalmi rendszert olyan színűvé változtassák, amely a számukra kedvező. Ahol csak lehet, folyik az elme háborúja és a szabadság olyan fokú illúzióját tolják le az emberek torkán, hogy a tömegek tudattalan reakcióikkal sokkal inkább korlátozzák a szabad gondolkodást, mint az agymosásra szerződött vezetők. Egymást tartjuk kordában, vagy ahogy David Icke mondja: The sheep is herding the sheep. (=A birka tereli a birkát!) Mindennek pedig csak és kizárólag azért van bármilyen jelentősége, mert ha ezt megértjük és megérezzük, akkor leszünk képesek megtanulni azt, hogy mit is jelent az alázat, amely elvezet minket ahhoz a szabadsághoz, melyre véleményem szerint ténylegesen vágyunk.

Amikor ezt először megéreztem és rövid időkre képessé váltam a gondolataimat kívülről is megvizsgálni, rájöttem, hogy tele vagyok érzelmi és értelmi programozással, mások gondolataival. Ezek az érzelmek és gondolatok pedig elfoglalják és dolgoztatják az elmémet (akaratomon kívül – ha nem hiszed, csukd be a szemed és gondolj a semmire 10 mp-ig, de vigyázz, mert a semmire gondolás már egy tudatos elmeműködés és beszívtad :) ), folyamatosan pörögnek benne és a közös szelet iránti megfelelés irányába terelnek, mert az illúzió erősebb, mint az elmém kiürítésének a vágya. Megmutatom, hogy mire gondolok:

 

A feladat tehát adott. Az érzelmeinken keresztül irányít bennünket az elme, s ez korlátozza azt a szellemi és lelki szabadságot, melynek megléte esetén képessé válunk a szellemi útra való rátalálásra. Ahogyan már korábban az “Én vagyok a hibás?” c. bejegyzésemben is utaltam rá, az elménk tele van szeméttel, melyek mint egy egyre koszosabbá váló szemüveg, eltakarják előlünk azt, ami a lényeg: Az ember több, mint egy fizikai teremtmény, ő maga is teremtő. A teremtés azonban a legtöbbször nem úgy működik, ahogy szeretnénk, mert az elménk börtönében a kulcs hiányára koncentrálunk ahelyett, hogy megnéznénk, tényleg bezárták-e azt az ajtót.

(ivi.hu)

 

 

csabi187