Az idő bizony nem áll meg, csak lépdel tovább, át az emberen, ha épp úgy van. Így hát érdemes a lépést felvenni, s haladni. Haladni a változással, ami örök.

Az alábbi írás félkész állapotban hetek óta hever az asztalomon, várva arra, hogy valaki befejezze már, és kijuthasson az éterbe a belé kódolt energia. Én pedig magára hagytam őt, ahelyett, hogy a sok üres időtöltést mellőzve inkább vettem volna a fáradtságot. Jó tükör ez most nekem. Lüktethet a tettvágy benned, ha hagyod aludni.


Viszont ahogy szól a mondás, jobb később, mint soha, így hát, habár már a szilva mindenütt lehullott, s nem főződhet idén lekvár, mégis nekiálltam, hogy befejezzem. Akit igazán megfog a dolog, az úgysem felejti el jövő szeptemberig. Alább álljon tehát a szilvalekvár főzésem története.



Mindig rájövök, hogy az élet az valami lenyűgöző módon működik, csak hagyni kell áramolni. Nyár vége fele egy közeli faluban épp ismerőseim kertjében gyűjtögettünk, amikor láttam, hogy mennyi szilva van még a fákon. Ráadásul besztercei, pont az a régi magyar fajta, ami autentikusan a lekvárfőzés és az aszalványkészítés egyik legtöbbször alkalmazott alapanyaga (legalábbis a mi térségünkben). A gondolat egyből jött, éreztem, az évben bizony bele kell fognom ebbe is. Ritkán vannak ilyen mély sugallatok, úgyhogy nem nagyon volt választásom. Szerencsére sikerült rézüstöt is szerezni, ami, mint később megtudtam, sokkal alkalmasabb lekvárfőzésre a zománcozott vas helyett. Minden pont jól jött ki, és habár a szilvát nem is onnan szedtem, ahol az ihletet kaptam, az utcánkban lévő besztercei fákról sikerült közel 50 kilót összekaparni egy délelőtt alatt, s ahogy azt, amit ez a világ, melyet mi közösen építünk, alapvetésként kezeli, hogy csak közös-ég alatt működik a játszma, megkérdeztem a szomszédasszonyt is, szeretne-e üstös szilvalekvárt? Mert ha igen, akkor hozzon egy adaggal kimagvalva, belefér az üstbe. Ezt megelőzően azért igyekeztem alapos kutatást végezni a témában, mert bár tavaly már főztem közösen egy idős házaspárnál, de így egyedül még nem vágtam neki. Szóval elindult a nettel, ami, mint mindent tudó eszköz, szépen meg is bukott. Egyik weblap sem nyújtott többet romantikus sallangoknál, minthogy importcikk volt a 19. században, nagyon finom és sűrű volt, meg ponyvák a szilvafák alatt szeptemberben. Ja, és tanácsok, hogy amúgy is inkább csináljuk sütőben, mert egyszerűbb. A főzés után persze már sikerült néhány információ morzsát összeszedni a világhálóról, de az sem lett volna elég. Szóval a saját néprajzi gyűjtéseimre kellett hagyatkoznom. A rézüst jó, üstház kell, ami szerencsére pont akadt odahaza. Véletlenek, mi? A szilvát értelemszerűen ki kell magozni. Jobb előző napon leszedni és magvalni, segít rajta állítólag, ha áll egy kicsit. Bizony 50 kg szilvával végigvinni ezt a folyamatot, teljesen egyedül, nem egyszerű. Viszont az élet tengerén nincs mindig útitárs, néha egyedül kell evezni. Olyan 4 óra alatt végeztem is vele, egész gyorsan ment. Viszont ez így éjjel egyig tartott. Hajnalban szerettem volna kelni, de nem sikerült. Magamtól keltem fel hét óra fele, de így pont jó volt. Azt is megtudtam egyébként az öregektől, hogy az üst alja jó, ha tapasztva van törekes sárral, ezt pedig érdemes csirkehálóval rögzíteni az üsthöz. Így kisebb az esély a leégésre, a gyümölcs egyenletesen, lassan melegszik föl. Ezt is jó egy nappal korábban megcsinálni. A reggeli előkészületek után hamar tüzet gyújtottam és feltettem az anyagot főni, a direkt erre kialakított keverőberendezéssel pedig rögtön az elejétől fogva kavargatni kezdtem. Többfélét láttam már, ez egy egyszerűbb változat volt. Az igazán profi lekvárfőzők már vitorlás keverőt használnak, ami a kevergetés csúcsa, mármint a kisüzemi léptékek között. A nagy fakanalak nem túl előnyösek, mert a főzés vége felé a lekvár bizony köpköd, mivel a gázbuborékok a sűrű masszán csak nehezen jutnak át. Aztán az meg ugye annyira nem kellemes, mikor a lábad hűti le a forró lekvárt.



Délelőtt kilenc órakor alágyújtottam, és elkezdtem kavargatni a matériát. A tüzet fokozatosan életben tartottam, közepes láng volt az üst alatt. Az első igazán átható tapasztalás itt kezdett jönni. A gőzölgő gyümölcsnek ugyanis pompás illata van, mely az idő előrehaladtával csodás változáson megy át. Ez a változás az állagra és a színre is érvényes volt. A keverés állítólag megterhelő munka. Én közben a tűzre is rakosgattam, de bizony annyira nem fáradtam ki benne. Azért egy palack jó bor lecsusszant, ami mindenképp kellett is, mert a munka tényleg monoton. Már ha nem figyelsz... ha figyelsz, akkor pedig lenyűgöző. A gyümölcs először szét-, majd összefő. Zseniális érzés, ahogy egyre sűrűbb masszává válik a gyümölcs, egy kötelező tapasztalás a mi fajtánknak.
További szakmai tanács egyébként, hogy a magozás nem mindig tökéletes, azonban ahogy sűrűsödik a lekvár, az a néhány mag is a felszínre jön. Az anyag a főzés során folyamatosan apad, ahogy fő el a víz, ezért amíg viszonylag híg, addig lehet hozzáadni újonnan szilvát. Az üst kihasználása így sokkal jobb, az utólag hozzáadott gyümölcs pedig szépen behozza a lemaradást. Ahogy folyamatosan apad a lekvár, a szélére elkerülhetetlenül ráég, amit utólag bizony nehéz letakarítani. Így menet közben egy külön tálkába érdemes szedegetni azt az erősen karamellizálódott réteget. Finom. A tűz legyen közepes erősségű és egyenletes, a kavargatás mindenképp folyamatos.



A lekvár elkészültségének megállapítása ahány ház, annyi szokás alapon működik. Nagy a dilemma, hiszen ha elég sűrű, elég sokáig eltartható, akár nem steril körülmények között is, azonban így mindenféle vitamin és ásványi anyag kifő belőle, marad a cukor és a rost. Dönteni kell tehát, ki mit akar. Egyébként nagyüzemben furcsa módon ezt életképesebben tudják megoldani. Ott ezek a beltartalmi értékek teljesen sértetlenek maradnak. Alacsony nyomáson, ötven Celsius fokon is forr a víz, így a sűrítés művelete ott jóval kíméletesebb, továbbá kevesebb energiát is emészt fel így a rendszer, ami nem csak a költségek, hanem a környezeti terhelés szempontjából is előnyös. A nagyüzem most kivételesen néhány oldalról megközelítve jobb, látszólag. Azért azt a kézimunkaerővel történő kavargatást, ha az nem is versenyképes (mert mint tudjuk a természet nem versenyképes…), semmi nem tudja felülmúlni. A lekvár a hagyomány szerint akkor van kész, amikor megáll benne a keverő. Ennél persze hamarabb is meg lehet állítani, nem kell teljesen sűrűre. De ez igazából tapasztalat kérdése, továbbá aki mondjuk pont a szilvalekvár mellett még borászkodik, pálinkázik is, és rendelkezik refraktométerrel, annak megsúgom, 52-es Brix már teljesen jó, a hatvankettes nagyon autentikus, de ott már tényleg nincs ásványi anyag. A kristálycukrot kerülni kell, tudjuk jól miért. A gyümölcsöt kell olyannyira besűrűsíteni, hogy elálljon. A lekvárt szilkékben, vagy befőttesüvegben tárolhatjuk. Minden esetben sterilizáljuk az edényeket. A forró lekvár lehűlve még sűrűbb lesz, ezt is bele kell számítani végpont meghatározásába. Az üstökben, mielőtt nekik esnénk dörzsivel, súroló kefével és társaikkal, forraljunk fel vizet a lekvár kiszedését követően. A vízbe tehetünk indokolt esetben szóda-bikarbónát, ez segít a leáztatásban. Ez a művelet nagymértékben megkönnyíti a tisztítást.

Szakmailag és spirituálisan ennyi kb. Ha valakinek kérdése van, az tegye fel, vagy csinálja, és majd megkapja a választ az élettől.
Ölelek mindenkit.

tomtin