Hamvas Béla úgy fogalmazott: "mindenhol tengely van." - Egy rövidebb összefoglalás a vallásokról.. egy nézőpontból. Címszavakban: Kelet és Nyugat, misztikusok, bud(dh)ák, Jézus, spiritualitás, belső út, a duális világ, elmeprogramozás, jelen, múlt, jövő, végül de nem utolsó sorban a tudomány.

Hamvas úgy fogalmazott: mindenhol tengely van. Mit értett ezen?

Mindenki közös alapját. Lényegében azt, hogy az ember élete nem a születéssel kezdődik, és nem a halállal végződik, hanem egyetlen fókuszba, a lét időfölötti rendjébe illeszkedik. A tudat, az egyetemes szellem önmagát kibocsátja, majd visszaveszi. Ez a keleti tanítás lényege. Isten és az ember közös centrumban van. Nincs két középpont külön a teremtménynek és külön Istennek. Európában csak mostanában kezd derengeni az az egységtudat, amellyel az olyan misztikusok, mint Eckhart mester, Böhme, Keresztes Szent János, Suzo, Tauler tisztában voltak.


De itt, Európában ők mindig peremhelyzetbe kényszerültek. Keleten a misztika, a vallás és a filozófia sosem került szembe egymással. Soha nem gondolták, hogy kívül, a mindenség határain messze túl, létezne egy mindenható szellemi valóság, Isten. A misztikusok és a keleti archaikus hagyomány mindig úgy tudta, hogy Isten nem kívül van, hanem minden lénynek és dolognak éppen a legbenső centruma.

Hamvas azt vette át a Kelettől, ami nem időhöz van kötve. Le kellett róla hámoznia a kuriózumokat, az egzotikumot, és meg kellett találnia azt, ami benne egyetemes. Ugyanígy a nyugati kultúrában is. A szellemi ember arról ismerhető fel, hogy nem elméletei és bölcsességei vannak, hanem jelenléte, akár a szerelő jelenléte a motorkerékpár-ápolásban.

A jelenlét a szanszkrit kri (kri-: létrehozó, kialakító, teremtő, ugyanabból a szanszkrit tőből ered, mint a Karma, vagy a Praktiti) szótőből ered, ami azt jelenti: éppen most keletkezik. Hamvas észrevette, hogy ez a tudás Európában is megvan, éspedig az Evangéliumokban. Jézus nem hagyott számunkra bölcs teóriákat, világmagyarázatokat, filozófiát, egyszerűen teljes lényével jelen volt.

Más helyzetben tanított Buddha, és másban Jézus, bár színre lépésük oka hasonló. Mi Buddha reformjának a mozgatórugója? Az, hogy a védikus hagyományt a szenvedés kínzó gyötrelmének megoldásához elégtelennek találta. Radikálisabb utat keresett. Ami a szenvedéstől való megszabadulásban nem segített, azt elvetette. Jézus sem akart mást, mint a héber vallás merevvé vált szellemiségét, a szív keménységét ismét lélekjelenléttel megtölteni. Keleti kifejezéssel élve, benne egy mintaszerű boddhiszattva eljövetelét látom. Ő sem akart vallást alapítani, ahogy Buddha sem, Lao-ce vagy Konfuciusz sem. Az utókor mégis mindegyikből világvallást csinált. Alakjukat egy transzcendens világba helyezte, és mitológiát szőtt köré. A keresztény mítosz lényege, hogy az Atya a Fiát a mennyekből a földre küldi, a Fiú életáldozatával a világot bűneitől megváltja, majd visszatér a mennybe, az Atya jobbjára, ahol elevenek és holtak ítélőbírója lesz. Egy ilyen mítosz csak dualisztikus szemléletből születhetett meg, a teremtő és teremtménye reménytelen szétválasztásából és kettősségéből. Ma azt mondanák, ez merő exoterikus látásmód.

De mi is az exoterizmus?

Jakob Böhme úgy fogalmazott, hogy a kilépés pillanatában én magam ítélem meg önmagam, mert a tisztánlátást elérem, vagyis a hályog lehull a szememről, és a testbe zártság sötét állapota megszűnik. Életem minden botlását, minden jó és rossz tettét világosan látom. Ezért külön ítéletre nincs szükség. Az archaikus hagyomány szerint azonban ez a tisztánlátás, a ,,szem megtisztítása” már az életben elérhető. A nyugati misztika pedig úgy mondja, hogy ez a lélek hazavezetése.


Minden lény, aki testben él, sajátos varázslat foglya. Vagyis a Maya rabja. Ebben az álomban valódi énjét sem felismerni, sem látni nem képes. Ahogy az Upanisadok írják, a szem nem láthatja meg soha önmagát. Az önismeret drámája, hogy erre a sötét, materiális világra van mégis szüksége a látáshoz. A tudat önmagából önmagának megszövi önmaga köré a világot, csak azért, hogy felismerje: semmivel, amit maga körül lát, nem azonos.

Európában a legföldhözragadtabb tudománynak, a fizikának kellett felismernie az anyag káprázatszerűségét ahhoz, hogy mindez a nyugati ember számára is érthető legyen. A tudomány ugyanis felesküdött a világ tudatunktól független, objektív valóságára. Ma az elméleti fizika az anyag elvesztésének sokkjában él. Újabb és újabb kozmológiai spekulációkkal találkozunk, de ezek forrása soha nem az úgynevezett anyagi valóságban gyökerezik, hanem egy téridőn túli bázison, az emberi tudatban. Minden valóságmodell és differenciálegyenlet tömény metafizika, amely a fejemben van, nem a külső objektív valóságban. A fizika heroikus küzdelme tiszteletreméltó, hiszen a valóságot, Istent a lét legsötétebb és legtudatvesztettebb pontján kívánja feltárni. Hamvas Béla azt mondja, Isten nevét még az anyag is kimondja, de kattogva, recsegve-ropogva, ahogy egy kvarcóra vagy egy pulzár teszi. Így nagyon is érthető, hogy ameddig a modern fizika eljut, onnan indul el a misztika vagy a keleti hagyomány.

Jézus azt mondta, hogy aki követi őt, üdvözül, aki viszont nem, elkárhozik.

Keleti szóhasználatra fordítva ez azt jelenti: aki követi az Átman-Brahmanhoz vezető utat, hazatalál, aki a káprázat felé fordul, eltéved benne. Azzal, hogy Buddha a sokféleség mítoszrendszerét lebontotta, szintén a pillanatba vezette vissza az embert, abba a bizonyos hamvasi derű állapotába. A létet a múlt és jövő illúzióitól megfosztva lecsupaszította a tiszta jelenlétre. Jézus nyilvános fellépésének első percétől ebben a tiszta lélekjelenlétben tartózkodott. Hamvas törekvése is ez volt, de egy teljesen más helyzetben és kultúrában. Grandiózus regénye, a Karnevál másról se szól, mint hogy a lélek tízezer burkát hogyan kell fokozatosan lebontani.


Viszont Buddha abszolút üressége és Brahman, a lét teljessége nem két igazság, hanem ugyanannak a valóságnak más-más megközelítése. Isten a lét és a nemlét forrása, ezért mindegy, hogy a teljesség vagy a semmi felől szemléljük. Valójában a szót, Isten, ki se volna szabad ejtenünk. A hindu metafizikában a Brahman megnevezés is csak kegyes engedmény, mert a valódi név kimondhatatlan. A tengely is csupán metafora, mint ahogy mindent szavunk metaforikus. Az üresség is csak egy metafora. Európában az abszolút lét és az abszolút üresség, a látszat és a valóság egybeesése és egysége utoljára Platónnál merült föl. Ő még tudta, hogy a mi világunk különös árnyékvilág, nem valóság, azaz ontosz on, hanem káprázat, azaz mé on. A Platón utáni filozófia kétezer éves kálváriája a külső, objektív valóság megtalálására, azt hiszem, a vége felé közeledik. Az út Platónon át Keletre vezet.

Az embert kitépték a világmindenség szövetéből. Csupán Isaac Newton és René Descartes felfedezései következtében változott meg a műveltség ilyenfajta általános irányultsága Nyugaton. A teljességtudatos (holisztikus) szemlélet eltűnt, és az embert kitépték a világmindenség szövetéből. Létrehozták az óraműszerű mechanikus világmodellt, ahol is az elme el van választva a testtől, és az emberek el vannak választva egymástól és környezetüktől, a világ többi részétől. Ennek az elválasztottságnak az eszméje vált a nyugati gondolkodás alapjává. Newton egy engedelmes világegyetem működését írta le, ahol az önmaguk erejéből létező, különválasztott dolgok egymástól függetlenül, meghatározott törvények szerint működnek térben és időben.

Földünkön csodálatos gyógyulások történnek minden pillanatban. Mégis, a hagyományos allopatikus orvoslásnak nincs magyarázata arra, hogy ezek a gyógyulások hogyan fordulhatnak elő. Még nem értjük pontosan, mi hogyan működik. Még a legegyszerűbb dolgok esetében, mint például egy seb begyógyulása, amit minden gyerek megtapasztal, sem értjük teljesen, hogyan is történik valójában. A választ valószínűleg az az alapvető szemléletváltás fogja megadni, amely a világmindenség működésének megértésével kapcsolatosan napjainkban lejátszódik.

Az informatika tudománya az utóbbi évtizedekben gyökeresen új szemléletet hozott világunkba. A korábbi anyag–részecske alapú gondolkodás átadta a helyét az információ–energia–gondolat–szellem alapú nézeteknek. Többé nem anyagi részecskék halmazának látjuk a jelenségvilágot, beleértve önmagunkat is, hanem információ-mintának, energiának, gondolatnak. Ez a Nyugaton forradalmi újdonságnak számító szemlélet azonban egyáltalán nem új. Számos ma is virágzó ősi gyökerű műveltség vallja magáénak, és alkalmazza a gyakorlatban hosszú évezredek óta.

Az ősi kultúrák és a ma is létező természetközeli műveltségek a világmindenséget egy teljességnek, egy körnek látták, és látják ma is sok helyütt a világon. Szemléletük holografikus, mely szerint a világmindenség minden egyes része, még a legapróbb is magába foglalja az egészet. Ezek a műveltségek, melyek legfőbb jellemzője a Belső Ösvény követése, azt tartják, hogy az ember, a szemlélő alany, nem külső figyelője a világnak, hanem holografikus módon elválaszthatatlan a teljességtől. A világmindenség az ember tágabb értelemben vett teste, amelynek minden eleme kölcsönhatásban áll egymással, és minden eleme információt hordoz az egészről. E műveltségek törekvése a mindenkori legmagasabb cél elérésére irányul, amely az ember elvezetése a tévhiteken alapuló zavaros és szenvedéssel teli tudatállapotokból a tisztánlátás teljességhez vezető útjára, illetve a legvégső szinten, magának a teljességnek a közvetlen megtapasztalásához. A teljesség átélése mindannyiunk legtermészetesebb állapota, mely egyben megszabadít minden szenvedéstől, és a zavaros tudat álomszerű állapotából történő végérvényes és tökéletes felébredés sosem múló boldogságával jár.

Kezdettelen idők óta programozzuk az elménket. Bennünk emberekben, sőt az állatokban is, születésünktől fogva jelen van az elválasztottságunk érzete.

Az az érzésünk, hogy másoktól és a világ többi részétől elidegenedetten, függetlenül, önmagunk erejéből létezünk. Úgy érzünk és gondolkodunk, hogy „ez én vagyok, az viszont nem vagyok én. Ez az én testem, az nem az én testem. Ez az én birtokom, az viszont nem”. Ez az érzés és gondolkodás határozza meg minden viszonyulásunkat önmagunkhoz és a világ összes többi lényéhez, sőt környezetünk tárgyaihoz, történéseihez is. A többségünk úgy gondolja, hogy ez az egyedüli lehetséges természetes életérzés, el sem lehet képzelni, hogy másképp is lehetne. Tény, hogy ez a tapasztalás mélyen belénk ivódott, azonban a Belső Ösvény tanításai mást mondanak. Ezek szerint, bár számtalan előző életünk folyamán mindig így éreztünk, még álmainkban is, ám mégis, ez az érzés a valóság elferdítése, és egyáltalán nem természetszerű, hanem csak egy mélyen beidegződött szokás.

E szokást az egyén maga építi fel, tévhiteken, pontatlan észleléseken, felületes, egymást váltó érzelmektől elferdített, beszűkült viszonyulásokon alapuló gondolatok, fogalmak és cselekedetek, túlnyomó részben nem tudatos, zűrzavaros szövevénye által. Ezekkel a kusza tudatállapotokban elvégzett cselekedetekkel kezdettelen idők óta programozzuk az elménket. Minden egyes gondolati, szóbeli és testi tettünk karmikus lenyomatot hagy alaptudatunkban, ahol az információ korlátlan ideig megőrződik szunnyadó állapotban. Megfelelő alkalom adtán e potenciálok tevékennyé válnak, és kifejtik rövidebb vagy hosszabb ideje őrzött hatásaikat. Az alaptudatból felszínre került, megérett karmikus lenyomatok azután meghatározó szerepet játszanak életünk és világunk teremtésének folyamatában. Buddha és más megvilágosult mesterek nagy pontossággal és részletességgel írják le cselekedeteink visszahatását ránk, a cselekvőkre a tett, ok és gyümölcs tanításaiban, melyeket szanszkritul karma néven ismerünk.

Végtelen mennyiségű karmikus lenyomatot őrzünk alaptudatunkban. Ezek az információk dinamikus erők, pozitívak, negatívak vagy semlegesek, és mindegyik egyedi módon kapcsol bennünket más lényekhez és a világhoz. Ezek az erők, mint tendenciák meghatározóak, sőt kényszerítő erejűek lehetnek, de ugyanakkor a szabad teremtés lehetőségét is a kezünkbe adhatják, attól függően, hogy a tudatunk zavaros vagy tiszta. Így az ember számára minden adott pillanatban két út áll nyitva: vagy tudatlanul, szolgaian aláveti magát e saját maga által létrehozott kaotikus szövevénynek, vagy pedig tiszta tudatossággal kezébe veszi az erők irányítását.

Az első út nem választás kérdése. Az általunk felépített kényszerítő szokásminták (kondicionálás) erejéből egyszerűen önkéntelenül és öntudatlanul dobjuk félre a szabadság lehetőségét, és sodródunk bele a zavaros tudatunk szenvedéssel teli világába. Ezzel szemben, a második út a szabad, tudatos választásunk tárgya.

Életünk minden helyzetében megvan a lehetőségünk rá, hogy tiszta bölcsességtudattal, megvilágosult, szabad akarattal teremtsük világunkat. Csak azon múlik, hogy a tudatunk szabad-e vagy sem. Az ember belső természetéhez és a külső természethez egyformán közel élő műveltségek törekvése mindig az volt, és ma is az, hogy megtanítsa mind az egyéneket, mind a társadalmat a teljesség-tudatos avagy holisztikus szabad teremtésre.

A természetközeli műveltségek szempontjából – mint például a Buddha által tanított Belső Ösvény szerint – ez a newtoni mechanikus világkép pusztán a zavaros elme durva-érzéki észlelésének a szintje, amelyből hiányzik a holisztikus bölcsességtudat által megtapasztalt teljesség szemlélete.

Ez tehát az a szint, amelyen az ember a világ természetéről alkotott téveszmék kusza szövevényét hiszi valóságnak, és ebből fakadóan örök elégedetlenséget, csalódottságot és véghetetlen szenvedést tapasztal. A Belső Ösvény ezt hívja a kényszerű lét körének (szanszkrit: szamszára), a zavaros elme szenvedéssel teli állapotának, és kitűzött feladata nem más, mint megmutatni az utat, amely ebből kivezet.

A Belső Ösvény tanításai elmondják, hogy a zavaros elme durva-érzéki észlelésének a szintje nem az egyetlen lehetőségünk. Ez a fajta tapasztalás csak az elme összezavarodott üzemmódján alapul. Ez az üzemmód alapjában nagyon hasonlít az elme álombeli működéséhez. Az álomban az elménkben belülről felmerülő jelenségeket vetítjük ki, és ezeket hisszük valóságnak. Érzelmileg és gondolatilag úgy viszonyulunk hozzájuk, mintha szilárd, tőlünk függetlenül létező valósággal rendelkeznének. Ha például azt álmodjuk, hogy egy vérszomjas tigris üldöz minket, rémült kétségbeesést érzünk, és életrehalálra menekülünk. Miután azonban felébredtünk belátjuk, hogy csak az elménk játszott velünk, és szenvedésünket álmunkban annak köszönhettük, hogy valósnak hittünk valamit, ami nem volt az. A tanítások elmondják: az elménk zavaros üzemmódjában ehhez hasonló természetű tévedések okozzák a szenvedést az ébrenléti állapotban is, ám a zavaros tudatállapotból ugyanúgy fel lehet ébredni, mint egy álomból. Átkapcsolhatunk a zavaros üzemmódból a tiszta, természetes, teljesség-tudatos üzemmódba. Ezt mindenki megteheti, mert mindannyiunk elméje ilyen természetű – az egész csak gyakorlat kérdése.

Szerző: Dúl Antal

Vincze Márton