Rovat: Országunkban - 0
– Háromféle ember van ebben az országban – szólalt meg egy idő múlva újra
a sebesült, mély undorral a hangjában – háromféle magyar. Mind a három egyezik
abban, hogy elégedetlen a világgal, a kormánnyal, ami ennek a világnak a nyakán
ül, a rendszerrel, mindennel. Panaszkodnak, morognak, keseregnek, átkozódnak.
Ebben mind egyformák..
(...)A sebesült hallgatott. Nehéz csönd ült az éjszaka hátán s fagy csillogott a
holdezüstös fákon. Valahol messze megszólalt egy bagoly.

– Háromféle ember van ebben az országban – szólalt meg egy idő múlva újra
a sebesült, mély undorral a hangjában – háromféle magyar. Mind a három egyezik
abban, hogy elégedetlen a világgal, a kormánnyal, ami ennek a világnak a nyakán
ül, a rendszerrel, mindennel. Panaszkodnak, morognak, keseregnek, átkozódnak.
Ebben mind egyformák. Aztán egy részük úgy próbálja megoldani a maga bajait,
hogy kiszolgálja a hatalmon lévőket. Csatlakozik hozzájuk. Hasán csúszik, farkát
csóválja, s ha odalöknek neki egy koncot, s befogadják cselédnek, akkor veszettebb
lesz a veszett kutyánál, marósabb a vadfarkasnál, kegyetlenebb az ellenségnél,
kommunistább a kommunistánál, csakhogy bebizonyítsa a maga hűségét, és
nagyobb koncot kapjon érte. Egy másik részük az ellenkezőjét teszi: feláll a két
lábára és verekszik. Védi azt, amiről úgy érzi, hogy az övé. A maga jussát az
élethez. A maga jussát a szabadsághoz. A maga jussát ehhez a földhöz, melyen
született, s mely a hazája. Verekszik másokért is, mindenkiért. A mások jussáért, a
mások szabadságáért. A még csak meg sem születettekért is verekszik.
Mindenkiért és mindenki helyett. Aztán van a harmadik csoport, a nagy csoport,
amit úgy is nevezhetünk: a nép. Akinek nincsen arca, sem rossz, sem jó. Sem szép,
sem csúnya. Se nem hős, se nem áruló. Senki és semmi. Tömeg. Nyáj. Nem tesz se
jót, se rosszat. Semmit se tesz. Csak meghúzódik és vár. És mint a fű a rátaposó láb
alatt, meghajlik, meggörbed, tűr, mindent eltűr, s amikor tovább lép a nagy láb,
akkor lassan felegyenesedik megint. De soha sem egészen. Egy kissé mindég
meghajolva marad, készen arra, hogy újra lelapuljon egy másik láb alatt. Érted?
Eszébe se jut, hogy tegyen valamit a rátaposó láb ellen, megvágja, megszúrja,
küzdjön ellene, kockázatot vállaljon a jussáért, a szabadságért, bármiért… érted,
Anka? Ez a nagy tömeg. A nagy magyar tömeg. Ez a nép.

A leány némán bólintott. Csak fejének lassú mozgása látszott, arcának
vonalait elrejtette a szikla sötét árnyéka.

– Van egy híres nóta ebben az országban. Férfiak szokták énekelni. Volt idő,
amikor magam is elduhajkodtam mellette, s úgy bömböltem a szavait, mintha az
egész lelkem benne lett volna. De tulajdonképpen sohasem gondolkoztam azon,
hogy mit is mondanak azok a szavak. Csak most jöttem reá, hogy micsoda
rettenetes nóta ez. „Kossuth Lajos azt üzente…” Tudod, ki volt Kossuth Lajos? A
szabadság prófétája volt. Több mint száz évvel ezelőtt ideállt ez elé a nép elé, és
fölrázta bennük a lelket. Minden embernek Istentől való jussa ezen a földön a
szabadság, hirdette meg a magyaroknak, de aki nem hajlandó harcolni érte, az nem
érdemli meg, aki nem hajlandó meghalni érte, az nem érdemli meg, hogy szabadon
éljen.

– Az emberek föllelkesedtek a szavaitól. Egyszerre mindenki a szabadságról
beszélt. Egyszerre mindenki a szabadságát akarta. Mindenki. Szegény és gazdag.
Paraszt és úr. Mindenki. És elkezdődött a szabadságharc. Katonákra volt szükség,
minél több katonára. Emberekre, akik vállalni merték a kockázatot, emberekre,
akik hajlandók voltak meghalni azért a szabadságért, amelyhez mindenkinek
egyformán jussa volt, azoknak is, akik nem halnak meg érte. Kossuth üzent a
néphez. Voltak, akik fegyvert ragadtak és mentek. S voltak, akik otthon ültek és
vártak. Várták, hogy mi lesz a vége. S amíg vártak, egyre az énekelték: „ha még
egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni, éljen a magyar szabadság, éljen a
haza…” Valahányszor jött az üzenet, a nótával feleltek reá: „ha még egyszer azt
üzeni…!” Aztán kifogyott az idő, és nem volt több üzenet. Elveszett a szabadság és
elveszett a haza egy nóta miatt. Jaj, de gyűlölöm ezt a nótát, Anka…

A sebesült lázas, lihegő szavait elnyelte az éjszaka hidege. A leány a kulacsért
nyúlt. Kihúzta belőle a dugót, s odatartotta a sebesült szájához.

– Igyál – mondta halkan.

A sebesült fölemelkedett kissé, és nehézkesen kortyolt néhányat a kulacsból.
Aztán lihegve visszahanyatlott.

– Mikor visszaérkeztem a városba – folytatta szaggatottan – már szervezték a
fegyveres ellenállást. Mindenki fegyveres ellenállásról beszélt és arról, hogy csak
egy puskalövésre lesz szükség, s az amerikaiak itt lesznek, tankokkal és
repülőgépekkel. Aztán hallottuk a rádióban, hogy Budapesten eldördültek az első
lövések. Ágyúlövések. Orosz tankok ágyúi lőtték a fővárost, hallani lehetett a
dördüléseket a rádióbemondó hangja mögött. Az emberek az eget nézték, hogy
mikor jelennek meg rajta az amerikai repülőgépek. De csak szürke novemberi
felhőket fújt odafönt a fagyos északi szél. A repülőgépek nem voltak sehol.

– Első nap mindenki fegyvert lóbált a kezében, s akinek nem volt, az
követelődzött, hogy adjanak neki. Első nap olyan volt a város, mint egy lelkes,
forrongó tábor, szabadságharcosok tábora, ahol mindenki mindenre kész, csakhogy
megmentse a rövid időre megkóstolt szabadságot. Második nap már csöndesebbek
voltak az utcák, az arcok komorabbak. Budapesten bent voltak az oroszok s
Amerika az ujját se mozdította. Kósza hírek keltek szárnyra, hogy hány ezer
embert lőttek agyon az utcákon a ruszkik, hány ezret raktak marhavagonokba,
hogy orosz földre küldjék őket, s hogy az újjászervezett ÁVO miként jár házról-
házra, s fogdossa össze azokat, akik részt vettek a harcokban.



S a harmadik nap már csak mi maradtunk, fiatal gyári munkások, hajdani kommunisták s néhány száz iskolás gyerek és néhány tucat rongyos vénember, akik valamikor urak voltak.



– A többi, Anka, a polgárok, a nép, ez az ezerarcú, nyúlós, lomha tömeg, bent
ült a pincékben s a pinceablakokból leste, hogy mit hoz számára a jövendő.
Szabadságot a mi bőrünk árán, avagy újabb megszállást a mi eltaposott holttestünk
fölött. Voltak, akik odakiabáltak nekünk az ablakokból: „Dobjátok el a fegyvert,
hülyék! Ne haragítsátok meg még jobban a ruszkit, mi isszuk meg a levét!” Már
mindenki csak az amerikaiakat vádolta, mi magunk is, akik harcoltunk. Senki se
gondolt arra, hogy ha kétmillió magyar férfi lábra állana, fegyvert fogna, csákányt,
kaszát, kalapácsot, amit lehet: zsákba varrva dobálhatnánk át a ruszkit a
Kárpátokon.

– Aztán jöttek. Tankokkal és gyalogosan. És olyan verekedést meg nem látott
ez a világ. Talán négyszázan voltunk, akik szembeszálltunk velök. Négyszázan,
egy harmincezer lakosú városban. De úgy kellett egyenként kipusztítsanak
bennünket, mint a veszett farkasokat. Olyan csodálatos dolgokat láttam, Anka,
hogy ez a békeszerető, meghunyászkodó, láncát nyaldosó világ el se hinné.
Taknyos gyerkőcöket maguk csinálta robbanó palackkal mászkálni a tűzokádó
tankok tetején, roggyant térdű öregeket, ahogy feszítővasakkal estek neki a
hernyótalpaknak, és halálos sebektől vérezve még mindég rángatták a láncokat,
míg végül is megállásra kényszerítették a rettenetes acélszörnyetegeket, s holtan is
úgy kapaszkodtak beléje, mint kullancs a kutyába… Hősökben nem volt hiány,
Anka. A nép hiányzott csupán a hősök mögül.

– Végül beszorultunk az iskolaépületbe. Már csak negyvenen, ha voltunk.
Ágyúval lőtték az épületet, hogy kifüstöljenek belőle, mint a patkányokat. S a
város hallgatott körülöttünk és leste, hogy mikor pusztul el az utolsó is közülünk.
Akkor már este volt. Az eső is esett. Végül már csak hatan maradtunk a romok
között, sebesültek valamennyien. Lőszerünk is kifogyott. Engem s egy másikat úgy
cipeltek ki onnan pokrócban a többiek. Árkokban, falak mellett bujkálva, fel a
szőlődombra, s aztán mind végig a hegyek gerincén, idáig. Én kértem, hogy
hagyjanak itt, mert még látni akartam az öcsémet. A többiek mentek tovább, a
határ felé. Hát így volt, Anka. A város aludt. Fekete volt és aludt, amikor
otthagytuk. Hatan. A négyszázból. A város megtagadott minket, Anka.

A sebesült hallgatott. Csak ziháló lélegzete hallatszott a sötétben. Valahol
messze, a néma holdfény alatt, másodszor szólt a bagoly.

– Magunkra hagytak, Anka – szólalt meg a sebesült újra, gyönge, fáradt
hangon – a parasztok, a városiak, mindenki. Azok, akik egy héttel azelőtt még
ünnepelték a szabadságot. Az amerikaiakat várták, s amikor nem jöttek,
káromkodtak. De nem harcoltak, Anka. Miért?

– Életet választottak szabadság helyett – felelte halkan a leány.

– Ahol szabadság nincs, ott élet sincs – nyögte a sebesült.

– De ők ezt nem tudják még.

A csönd rájuk nehezedett újra. Fagyott fényt szitált a hold, az erdő lombtalan
fái olykor-olykor megvacogtak tőle. (...)


Tanulságos részlet a
Wass Albert - Magukrahagyottak című könyvből.


Vikk