Gyönyörű a tavaszunk, és lassan itt a szikrázó nyár, de ettől még mélyen, belül lehetsz hópehely! - Varsányi Tibor(boric) novellája.

Lehetsz hópehely


A falu utcáit már hótakaró borította, amikor egy utazó érkezett a bekötőúton, hogy éjszakára szállás után nézzen. A ruhája és a cipője átázott már, de nem talált se vendéglőt, se fogadót, ahol megpihenhetne. A hó makacsul olvadt be a pulóvere alá, ami roppantul zavarta. Megelégelve a vizes nyakát, felpattant az egyik teraszra, hogy egy kicsit elbújjon a havazás elől. Abban a pillanatban kitárult a ház ajtaja és egy idős férfi mosolygott rá a bejáratban.
- Gyere be kérlek, már vártalak. Főztem vacsorát és a tea is forró még, kár lenne megvárni, amíg kihűl. - mondta mosolyogva.

A vándornak nagyon jól esett a nem várt kedvesség, és a vendégszeretet. Mielőtt a kétely felébredhetett volna benne, már egy bolyhos papucsra cserélte a nedves cipőjét az előszobában. A lakásba lépve egy nagyobb szobát, és egy abból nyíló ajtót fedezett fel. A nappali nem volt túl zsúfolt. A kanapé mellett egy fotel, előtte egy asztal kapott helyet, míg a falon egy hatalmas könyvespolc roskadozott a kötetek súlya alatt.


- „Nagyon szerethet olvasni, de mi mást lehet csinálni egy ilyen eldugott településen?” – gondolta.
A konyhába lépve meglepetten tapasztalta, hogy tényleg vacsorával várták.
- „Minden bizonnyal látta, hogy a faluban bolyongok és megsajnált.” - elmélkedett magában, majd egy pillanat alatt földbe gyökerezett a lába. A konyhaasztal melletti falon - a ház méreteihez képest hatalmas ablakon keresztül - lélegzetelállító táj tárult a szemei elé. A hófehér dombok, és a homályba burkolózó hegyek lábánál terült el a völgy, amiben a kis falu is helyet kapott.
- Ne csak tátsd a szád, egyél is vele! - mondta vigyorogva az öreg, majd hellyel kínálta.
Vacsora közben nem szóltak egymáshoz, a vándort teljesen lefoglalta az étel és a kilátás, vendéglátója pedig nem erőltette a társalgást. A nap lassan nyugovóra tért a hegyek mögött, így csak az utca lámpái világították meg a sürgő-forgó pelyheket. A vendég megköszönte a vacsorát és a forró teát, mire az öreg csak hümmögött egy sort.
- Látom szeret olvasni. - mutatott a figyelemreméltó könyvsokaságra.
- Idejét se tudom már, hogy mikor olvastam őket utoljára. Amit megtanulhattam belőlük, azt már rég megtanultam. Az unokáimnak vagy a barátaimnak szoktam őket kölcsönadni. - válaszolta.
- Akkor mivel üti el az idejét? Hogy telnek a napjai? Csak a hóesést figyeli? - próbálta humoros mederbe terelni a beszélgetést.
- Nagyon sokat kell még tanulnod, hogy úgy lásd a hóesést, ahogy én.
- Hogy lehet ezt másképp látni? Hideg van, ezért nem az eső esik, hanem a hó. Persze maga ezt már biztosan jól megfigyelte. - mosolyodott el az öregen.
- A szomorú az, hogy te még nem. Mindig minden fontosabb volt annál, hogy rendesen megnézz valamit, ami már számtalanszor megtörtént körülötted. - mondta neki halkan.
- Valami hobbija csak van? Tudja mire gondolok. Valami, ami lefoglalja, amivel gyorsabban telnek a napjai.
- Miért kellene, hogy gyorsabban teljenek a napjaim? - kérdezett vissza az öreg meglepett arccal.
- A táj gyönyörű és békés, a ház kényelmes és otthonos, de azt hiszem, pár nap után nagyon beleunnék. - válaszolta az utazó.
- Reméltem, hogy nem is maradsz annál tovább! - nevetett fel a másik.
- Hagyd a jövőt egy kicsit! Felesleges azon gondolkodnod, hogy ebben a helyzetben hogy éreznéd magad húsz éven át, úgyis csak egy pillanatig létezik. - folytatta.
- „Ebben azt hiszem, igaza van.” - vallotta be magának a vándor.
- Rengeted tennivalód van még az életben, természetes, hogy unatkoznál itt. Sok helyre kell még elfújjon a szél, mire te is hazaérsz. Neked ez csupán egy állomás.
- Engem nem a szél szokott össze-vissza fújni, magam irányítom az életemet. Elvégre nem a hóesésben élünk. Talán ha maga se bámulná naphosszat, lenne elég esz…- inkább nem fejezte be a mondatot. Mégiscsak befogadta, és megvendégelte, nem akart vele tiszteletlenül beszélni. Félve sandított ráncos arcára, vajon megsértődött-e, de csak egy mosollyal találta szemben magát.


Az öreg lassan felkelt, hogy lepakolja az asztalt. Amikor a vendég is segíteni akart, finoman megfogta a vállát, mondva:
- Hagyd csak, egész nap gyalogoltál.
A kandalló tetején a tea még gőzölgött, amikor újratöltötte a bögréket. Miután helyet foglalt az asztalnál, az arcához emelte és fújni kezdte, miközben le se vette a szemét a jövevényről.
- Hallottál már arról, hogy a kutatók úgy gondolják, nincs két egyforma hópehely? - tartott szünetet a fújásban egy kérdés erejéig.
- Mintha olvastam volna róla valahol. – felelte a másik.
- Ilyenek vagyunk mi, emberek is. Nincs közöttünk két egyforma, mégse becsüljük meg magunkat. Te megcsodáltad már a saját kristályod?
- Azt hiszem még nem. - felelte a felszálló gőzbe révedve.
- Pedig csak egyetlen van belőle az egész világon. - mondta, majd a tekintete az utazóról a hóesés felé fordult.
- Nézd meg rendesen őket! Csak engedik, hogy a szél hátán sodródjanak. Nem haragudnak meg, ha eltávolodnak egymástól, és azt se veszik zokon, ha nekifújja őket egy oszlopnak.
- Azért az elég kellemetlen tud lenni, ha folyton oszlopnak ütközünk, nem gondolja? - nevetett fel a vendég.
- Tapasztalat csupán, semmi több. – tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd folytatta.
- Egy tapasztalat, ami nélkül nem tudnánk értékelni, hogy végre megérkeztünk. – a gondolat lezárásaképp jólesően belekortyolt a teába.
A vándor zavartan követte a példáját, majd kérdőn a házigazdára nézett.
- Hová fogunk megérkezni?
- Minden hópehely számára van egy pont a világban, ahová szeretne lehullani. A szél csak segít nekünk, hogy ott érhessünk földet. - felelte türelmesen a másik.
- Honnan tudja a szél, hogy merre fújjon minket? – kérdezte halkan, mintha egy titkot suttogott volna.
- Az óceántól. – válaszolta neki az öreg, majd mélyen és hosszan a szemébe nézett. A vendég kellemetlenül érezte magát, de nem tudta, vagy talán nem akarta elfordítani a tekintetét.
- Egyek voltunk mindannyian, de a nap sugarai felemeltek minket, hogy aztán aláhullva élhessünk, érezhessünk, tapasztalhassunk. A szél egyszerre indult útnak velünk, de ő nem felejtette el, hogy miért vagyunk itt. - mosolyodott el.
- Ha eljön az idő, ismét megérkezik a tavasz, és mi újra egy cseppé válunk az óceánban.

boric