Az alábbi történet szereplője egy kíváncsi természetű úriember és kedves utastársa, egy jogászhallgató. A cikk első felében a szakmájának "erkölcsi alapjairól", a másik részében a pénz kontra boldogság illetve az társadalmi berögződésekkel kapcsolatosan olvashatunk kiváló megállapításokat. Azontúl bizony felvetődik, hogy "magunknak csináltuk". Minden nekünk nem tetsző dolog az országunkban, a világunkban valahol a mi kényelmes választásunk, az, hogy nem merünk fellépni soha semmi ellen(semmiért). Magam részéről, szívesen "összefutnék ezzel fickóval a vonaton"...

A virdis.hu cikke

Rendszeresen utazom vonattal Budapest és Békéscsaba között. Szoktam olyat "játszani", hogy nem dugom be a fülemet fülhallgatóval, nem bújok bele egy könyvbe, vagy egy laptop-ba, hanem csak üldögélek, figyelek, nézegetek ki az ablakon, és ha adódik valami téma, akkor szóba elegyedek utastársaimmal: nénikkel, bácsikkal, lányokkal, fiúkkal, gyerekekkel. Akin látszódik, hogy szívesen beszélgetne, vagy legalábbis nincs ellenére, azzal beszélgetek.

Ilyenkor semmi konkrét célom nincs, nem határozom el előre, hogy merre fogom terelni a beszélgetés témáját, nem törekszem tudatosan arra, hogy bármiről bárkit meggyőzzek. Viszont természetesen nincs ellenemre, ha olyan témák jönnek elő, ami az átlagnál jobban érdekel, amivel foglalkozom, amiről határozott véleményem van. Ilyenkor szívesen elmondom a gondolataimat, hozzáállásomat, de nem szoktam erőltetni, sokszor előfordul, hogy egyáltalán nem beszélünk komolyabb dolgokról, megmaradunk az általános témáknál.

Pár héttel ezelőtt Pestről Békéscsabára utazván elegyedtem szóba egy egyetemista lánnyal. Egészen általános kérdésekkel indult a beszélgetés: úgy, mint "Hol és mit tanul?", "Hogy áll a vizsgákkal?", "Hová valósi?", "Milyen gyakran jár haza?", stb. Megtudtam, hogy jogi karra jár, ügyvédnek tanul, és tanulmányai mellett már gyakornok is egy ügyvédi irodánál. Kérdeztem arról, hogy szokott-e bíróságra járni, hogy milyen ügyek tárgyalásán volt jelen, és innen már egyenes út vezetett az ügyvédi hivatás és az erkölcs kapcsolatának témájához.



Nem volt tudatos vagy előre elhatározott a részemről, hogy erről kezdtem beszélni és őt is kérdezgetni. Egyszerűen, mint egy olyan embert, aki sokat foglalkozik környezetvédelemmel, politikával, a tudatos, erkölcsös, etikus élet és cselekvés dolgaival, érdekelt, hogy mit gondol erről egy jogászhallgató.

Hozzá kell tennem, hogy alapvetően és összességében nem vagyok kibékülve a jogászokkal, mert azt látom, hogy rengeteg tisztességtelen dolgot visznek véghez a jog eszközeinek ügyeskedő alkalmazásával, és nagyon sok eset van, amikor a jog - pontosabban az ügyvédek a jog segítségével - nem az igazságot szolgálják, hanem például üzleti érdekeket, és azt, hogy gazemberek megússzák méltó büntetésüket. Ez persze általánosítás, és nyilván nem minden ügyvéd erkölcstelen, de sajnos van némi tapasztalati alapja annak, hogy a közgondolkodás sem tartja makulátlan erkölcsű embereknek őket.

A lánnyal való beszélgetésemben viszont (akarva-akaratlanul) pont ennek az előítéletemnek a cáfolatát kerestem. Talán szerettem volna azt látni, hogy kezdő ügyvédként úgy indul neki valaki a szakmának, hogy abban valamelyest az igazság szolgálatát is látja, nem fogadja el alapvetően erkölcstelennek (vagy inkább erkölcsön kívülinek) ezt a hivatást, hanem érez felelősséget abban, hogy mit képvisel, illetve hogy adott esetben kiket véd meg. Nem is kell mondanom, hogy a beszélgetés egész másként alakult, és ez ihlette a jelen cikket.

A lány úgy látta az ügyvédi hivatást, mint ami teljesen kívül esik az etika és erkölcs témakörén, és mint aminek semmi köze ahhoz, hogy a gyakorlója - mint magánember - egyébként mit gondol helyesnek vagy helytelennek az életben. Ő a magánemberként és ügyvédként való gondolkodását teljesen szétválasztja magában.

Szerinte egy ügyvédnek az a dolga, hogy a tárgyalóteremben a "lehető legjobb eredményt" érje el a védence szempontjából, vagyis a lehető legkisebb büntetést szabják ki rá. Ez a siker kulcsa az ügyvédi pályán, ettől lehet valakiből menő, sikeres, keresett ügyvéd, és persze "gazdag" ember.

Ez a hozzáállás nagyon messze áll az én szemléletemtől, etikai/erkölcsi hozzáállásomtól, és mivel sértette azt, így egy csomó gondolat jött elő bennem. Persze nem gondoltam őt egyből gonosz, aljas, erkölcstelen, vagy az átlagtól különösebben eltérő valakinek. Csak azt gondoltam, hogy teljesen más szemszögből nézi a problémát, ezért jut más következtetésekre, mint én. Nem indulatos, inkább érdekes beszélgetés alakult ki.

Mindenféle aspektusból, különböző példákkal próbáltam megvilágítani a hozzáállásomat, meggyőződésemet:

Elmondtam, hogy szerintem elsősorban emberek vagyunk, és csak ezen felül lehet valami munkánk, hivatásunk, tehát mindenek előtt emberként kell úgy cselekednünk, ahogy jónak látjuk, és nem rendelhetjük ezt alá a munkánk "sikerességének" vagy a karrierünknek.

Ő ragaszkodott hozzá, hogy ha valaki így gondolkozik ügyvédként, akkor nem fogja sokra vinni. Azt mondtam, hogy nem feltétlenül áll ellentétben az ember alapvető erkölcsi érzéke az ügyvédi hivatással. Vannak példák tisztességes, erkölcsös ügyvédekre, akik bár valószínűleg nem a rekord jövedelműek közül kerültek ki, azért rendesen megéltek a munkájukból.



Elkezdtem kisarkított büntetőjogi példákat hozni, próbálva rádöbbenteni, hogy az ő általa vallott "erkölcsön kívüli" ügyvédi tevékenységnek vannak határai. Kérdeztem, hogy mit csinálna akkor, ha a védencéről tudná, hogy mondjuk megölte áldozatát, de azt is tudná, hogy ezt nem tudják rábizonyítani? Nem okozna-e ez nála erkölcsi dilemmát?

Azt mondta: még ha okozna is, lehetetlen azt mondani egy bíróságon egy ügyvédnek, hogy a védence bűnös. Itt mintha egy pillanatra implicite bevallotta volna, hogy azért vannak etikai aspektusai a dolognak. Mondtam is, hogy akkor ez már inkább a megvalósításról szól, arról, hogy mit tegyünk, ha igazságérzetünknek megfelelően szeretnénk cselekedni.

Szerintem több lehetőség is van. Nem muszáj elvállalni egy esetet, ha az ember úgy érzi, hogy nem tudja tiszta lelkiismerettel képviselni azt, amit képviselnie kellene. Erre azt mondta, hogy ha odajön hozzá valaki, aki milliókat fizetne, ha megvédené a bíróságon, nem utasíthatja vissza csak azért, mert esetleg egy tisztességtelen üzletember.

A "Miért?" kérdésemre már nemigen jött válasz. Ezen a ponton föl is vetettem, hogy akkor végül is a "pénz VS. erkölcs" problémájához érkeztünk? Persze érezve, hogy ez így nagyon ki van sarkítva, hoztam példákat, amikor a helyzet közel sem ilyen fekete-fehér. Lehetséges, hogy az ügyvéd nincs birtokában minden információnak, így legjobb tudása szerint, akaratlanul képvisel olyasmit, amit egyébként nem helyeselne. Ebben az esetben nem, vagy kevésbé okolható.

Próbáltam enyhíteni a dolgokon, hogy közeledjen az álláspontunk. Mondtam, hogy nyilván mindenkit megillet a védelem egy bíróságon, akármit is követett el, hiszen valakinek ismerni kell pontosan a törvényeket, hogy milyen esetekben milyen büntetés szabható ki, és ezek szerint képviselni az illető. Alapvetően nem bírálható egy ügyvéd tevékenysége csak az alapján, hogy kit képvisel. Ha mondjuk egy tolvaj esetében egy ügyvéd a büntetés mérséklése mellett érvel, mert úgy látja, hogy a kiszabott büntetés nem áll arányban a bűncselekménnyel, az az én szememben is lehet teljesen tisztességes.

A lány sajnos nemigen akart jobban belemenni az ilyen mérlegelésekbe, inkább visszatért eredeti álláspontjához, miszerint nem is kell mérlegelni, hiszen ebben a szakmában az erkölcsösség nem jön számításba. Nyilván kényelmesebb így gondolkozni.

Nagyon frusztráló tud lenni, ha az, akivel beszélgetsz, egyáltalán nem érzi át, amit próbálsz neki elmondani, vagy egyáltalán nem akarja azt megérteni.

Egyik utolsó kísérletként félig viccesen megkérdeztem tőle, hogy vajon mit mondana később, menő ügyvédként, hazaérve a munkából mondjuk a kislányának kérdésére, hogy

"Mit csináltál ma, Anyu?". "Tudod, Kislányom, megakadályoztam, hogy egy bácsi, aki megölt valakit, börtönbe kerüljön. Anyu ezért ilyen sikeres ügyvéd."

Már nem is tudom, hogy erre konkrétan mit válaszolt, de összességében olyan általános frázisokat kaptam az ilyen mondataimra, minthogy

"Ilyen a világ.", "Mindenki így csinálja.", stb.

Az ilyenekre mindig azt szoktam válaszolni, hogy "Nem érdekel a világ, és mások sem, most az érdekel, hogy Te milyen vagy, és hogy Te hogyan gondolkozol.".

Persze tisztában vagyok vele, hogy az ügyvédek egy jelentős része nem olyan ügyekkel foglalkozik, amelyek ilyen (legalábbis számomra) komoly erkölcsi dilemmákat okozhatnak. A lányról sem gondolom, hogy gonoszabb, erkölcstelenebb lenne az átlagnál. Szerintem ugyanúgy hazamegy a szüleihez, megöleli az anyukáját, megcsókolja a kedvesét, megsimogatja a kutyáját, vagy átadja a helyet a néninek a buszon. Szóval nem rosszabb, mint mások.

A vele való beszélgetésen keresztül csak azt az általam nagyon sok emberrel kapcsolatban tapasztalt viselkedést próbáltam szemléltetni, hogy mennyire menekülnek az erkölcsi kérdések, dilemmák, az ő mindenkori szemléletüket kicsit is megkérdőjelező érvek és úgy egyáltalán a mélyebb gondolkodás elől.

Beszélgetésünk további részében kicsit elkanyarodtunk az ügyvédek, perek és bíróságok világától, de megmaradtunk az emberi erkölcs, az emberi felelősség és tudatosság témájánál. Annak ellenére, hogy nem sikerült közös nevezőre jutnunk, éreztem, hogy valamit megmozgat benne a téma, valamiféle mérsékelt indulatokat szül benne. Én ezt nem bántam, nem akartam váltani az "aktuális időjárás megtárgyalására": néha nem baj, ha felkavarjuk az állóvizet és gondolkodásra késztetjük az embereket.

Valahogy ráterelődött a szó az emberi boldogság és a pénz összefüggéseire.

Talán abból kiindulva, hogy megemlítettem: szerintem, ha valaki a munkája során mindig elhessegeti magától az erkölcsi kérdéseket, akkor hiába keres sok pénzt, előbb-utóbb ez vissza fog ütni az önértékelésében és a magánéletében. Elkezdtem arról beszélni, hogy szerintem mennyire nem jó a boldogságot pusztán az anyagi javak hajszolásában és a pénzben keresni. Felmérések sokasága is bizonyítja, hogy az anyagi bőség egy bizonyos szintig hozzájárul a boldogsághoz, viszont azon felül semmi hatása nincs rá, sőt, sokszor még ellene dolgozik. Elmondtam, hogy ugyanolyan rossz "mérőeszköznek" tartom a pénzt annak megítélésében, hogy ki mennyire boldog, mint a GDP-t annak megítélésében, hogy egy országnak "mennyire megy jól".

Eléggé meglepetten fogadta ezeket az állításokat, valószínűleg egy valóságtól elrugaszkodott idealistát láthatott bennem, aki olyan alapvető igazságokat nem ért meg, amiket a "normális" többség igen. Próbáltam alátámasztani véleményemet azzal, hogy kifejtettem, mi minden nem mérhető le például a GDP-vel: az, hogy az embereknek milyen szociális kapcsolataik vannak, milyen egészségesek, mennyire értelmes munkát végeznek, hogyan érzik magukat a világban, mennyire járulnak hozzá életmódjukkal a környezet terheléséhez, mennyit dolgoznak, mennyi szabadidejük van, mekkorák szakadék van a társadalom egyes rétegei között, stb. És még rengeteg minden mondhattam volna.

Erre jött a tipikus válasszal, hogy hát a GDP azt mutatja, hogy mennyire fejlett egy ország, vagyis például mi (értsd: nyugati országok) mennyire fejlettek vagyunk. Valószínűleg nem is gondolt bele, hogy ezzel valamelyest az értékítéletét is kifejezte. Mert hát az, hogy ki mit tart "fejlődés"-nek, az már értékítélet. Ha csupán a gazdasági teljesítményre, vagy a technológiára gondolt, akkor lehet, hogy igaza van, de hát az úgynevezett "fejlődés" tényleg csak ezt foglalja magában? Én nem hiszem. Miért nem része például az a fejlettségnek, hogy mennyire fenntartható egy életmód, amit többek között a technológia segítségével épített fel egy társadalom? Miért nem része mindaz, amit fent a GDP hiányosságainál felsoroltam? Ez nyilvánvalóan egy önkényes leszűkítése a "fejlődés" fogalmának, amiből világosan kitűnnek nyugati kultúránk mély berögződései.

Felvetettem, hogy hasonlítsuk össze két, GDP szerint meglehetősen eltérő ország egy-egy lakóját.

Vegyük például az USA-t egyiknek,

a másiknak pedig egy olyan afrikai vagy dél-amerikai országot, ahol az átlag ember nem éhezik, de az egy főre jutó GDP és fogyasztás messze elmarad az USA-étól. Elképzelhetünk egy amerikai állampolgárt, akinek van nagy háza, autója, van okostelefonja, és körbeutazhatja a világot, ha kedve úgy tartja.
Irodai munkát végez, közepesen elhízott, 1 gyermeke van, vagy egy sincs. Nem érzi magát boldogabbnak, mint 50 évvel ezelőtt élt elődei, akik GDP-ben még csak a felét produkálták az övének. Szülei az USA egy másik államában élnek, évi 2-3-szor találkozik velük. Hozzájuthat bármilyen gyógyszerhez, de kell is, hiszen a civilizációs betegségek (szív- és érrendszeri betegségek, cukorbetegség, stb.) őt is kezdik elérni.

A másik oldalra pedig képzeljünk egy afrikai földművest,

aki nem dolgozza halálra magát, de azért kemény fizikai munkával tartja el a családját. A szülők, a gyerekek és a nagyszülők egy háztartásban élnek. A családot nem fenyegeti az elhízás veszélye, hisz nem is fogyasztanak annyi ételt, és fizikai munkával le is dolgozzák ez elfogyasztott kalóriákat. Nincs okostelefonja a gyerkőcöknek és nyilván esélyük sincs mondjuk európai körútra menni repülővel, de ettől nem érzik magukat depressziósnak. Az alapvető orvosi ellátás elérhető a számukra, de komolyabb beavatkozásokra már nem lenne lehetőségük. Viszont a civilizációs betegségek - életmódjuknál fogva - nemigen alakulnak ki náluk. Kis szerencsével, komolyabb betegség nélkül hosszú életűek lehetnek.



Ezzel az összehasonlítással csak azt akartam érzékeltetni, hogy a technológiai fejlettség, az anyagi lehetőségek, a kényelem csak 1-1 tényező, amely hatással van az emberek életére. Ezek mellett rengeteg minden van még ami befolyásolja, hogy mennyire látunk valakit egészségesnek, boldognak, kiegyensúlyozottnak, mennyire látunk egy életmódot emberközelinek, élhetőnek, fenntarthatónak, stb.

A beszélgetőpartnerem erre a felvetésre produkálta mindazokat a sztereotípiákat, amelyekkel az általunk fejletlenebbnek elkönyvelt országok állampolgárait illetni szokták. A véleménye tömören nagyjából a "koszos", "primitív", "fejletlen", "veszélyes", "szenvedéssel teli", "alacsonyabb rendű" jelzőkben foglalható össze (bár nem mindig ezeket a szavakat használta). Néhány dolgot talán hajlandó volt elfogadni, de alapvetően ragaszkodott az átlagos "nyugati" hozzáálláshoz.

Ebből az egész beszélgetésből én általánosságban azt szűrtem le, hogy mennyire nem szeretünk árnyaltan, és a többségtől eltérően gondolkozni, még akkor sem, ha erre minden okunk meglenne. Mennyire ragaszkodunk ahhoz, amit "Kultúra Anya" a fülünkbe suttog (a kifejezés Daniel Quinn - Izmael című regényéből származik; azokra az általános "igazságokra" használja, amiket egy kultúra embereinek többsége elfogad a nélkül, hogy valaha is megkérdőjelezné azok megalapozottságát; teszik ezt csak azért, mert születésüktől kezdve a többség - aki a kultúrát meghatározza - ezt vélte alapigazságnak, holott ezek sokszor csak önkényes elképzelések a világról).

És megint csak mennyire menekülünk, ha valaki az ilyen kényelmes, egyszerű "alapigazságokat" megkérdőjelezi.

Befejezésül - azt hiszem - tartozom annyival az olvasónak, hogy megmagyarázom, miért adtam a fenti címet ennek a cikknek, bár remélem, hogy az eddig leírtakból nagyjából sejthető.

Arról van szó ugyanis, hogy sokat panaszkodunk mi, a nyugati világ szülöttei a gazdasági problémákra, a tisztességtelen közéletre, korrupt gazdasági- és politikai szereplőkre, csalásra, hazugságokra, züllöttségre, előítéletekre, stb.

De mégis, milyen alapon várjuk azt, hogy mindezen problémák megoldódjanak, mérséklődjenek, vagy hogy a dolgok majd jó irányba indulnak, ha közben mi magunk sem hiszünk abban, hogy a saját kis életünkben van jelentősége a döntéseinknek, és menekülve az erkölcsi kérdések, a felelősség és a tudatosság "elvárásai" elől, könnyedén belesimulunk azokba az állapotokba, amelyekre folyton folyvást panaszkodunk.



Én azt hiszem, kezdek rájönni valami nagyon fontos, bizonyos értelemben elszomorító, mégis reményt adó dologra:

Nincsenek a világban önmaguktól kifejlődő, nagyhatalmú, gonosz erők, akik szenvedésbe taszítják az emberiséget. Nincsenek a semmiből "kinövő" korrupt politikusok és tisztességtelen gazdasági elit, akik gátlástalanul visszaélnek a jóakaró és ártatlan állampolgárok bizalmával. Mi vagyunk, mi ezrek, százezrek, milliók: átlag emberek, akik mindennapi döntéseinkkel alakítjuk a világot, igazságérzetünkön és tisztességünkön tett kisebb-nagyobb kompromisszumokkal járulunk hozzá ahhoz, hogy a dolgok rossz felé menjenek.

Lustaságból és kényelmességből

választjuk azt, és „szavazunk” arra, amit, és akit a többség előír nekünk, mert nincs elég akaratunk és erőnk gondolkodni, és adott esetben kilógni a sorból. Az a szűk réteg, akit a társadalom bírál, magából a társadalomból termelődik ki, és nem gondolkozik alapvetően másként, mint az átlag, csak nagyobb hatalommal felruházva, nagyobb méretekben csinálja ugyanazt, amit a "kisember" a saját életében.

Ezek a dolgok mind rajtunk múlnak.

Ha ezt valaki igazán megérti és átérzi, akkor jön majd elő a fenti felismerésnek a reményt adó oldala, hiszen megvan a szabadságunk ahhoz, hogy ellenkezőleg cselekedjünk: felelősséget vállaljunk, az anyagiak elé helyezzük az erkölcsi/etikai szempontokat, tudatosságra törekedjünk, rendszeresen elgondolkozzunk, átértékeljük és adott esetben felülbíráljuk kultúránk által belénk ivódott alapigazságainkat, stb.

Amíg ezt nem tesszük meg, addig egyrészt nincs jogunk bírálni a rendszert, amiben élünk (hiszen mi is, magunkhoz mérten hozzájárulunk, hogy az olyan legyen, amilyen), másrészt esélyünk sincs egy igazán jó világot kialakítani.

Remélem, hogy aki ezt a cikket elolvasta, most nem arra gondol, hogy "remélem, nem futok össze ezzel a fickóval a vonaton". A célom nem az volt, hogy bárkit is elkeserítsek, vagy aljas, gonosz, erkölcstelen embernek bélyegezzek meg. Csak gondolkodásra késztetni szeretnék, és bátorítani az embereket, hogy merjék megtenni az első lépéseket a saját "jóról" alkotott elképzeléseik szerint, még akkor is, ha a többség ezt lenézi, naivnak gondolja, vagy nem tartja helyesnek. Ha netán az a lány, akivel a vonaton beszélgettem magára ismer ebben a cikkben (bár erre kevés az esély), kérem, ne érezze magát megsértve. Én csak a hozzáállásával nem értek egyet, ami nem ő maga. Ő azon bármikor változtathat. Néha úgy éreztem, azért megmozdult benne is valami, úgyhogy én reménykedem.

viridis.hu

83as