Láthatóan a szerelem, a boldogság kérdése foglalkoztatja az emberiséget mindinkább a legjobban. Évszázadokon átívelő örökös kérdéskör ez, amire nemigen találta még meg a választ az emberfia. Néha úgy érzem, hogy ez életünk egyik nagy feladata, ami különböző korokban kisebb-nagyobb szerepet kapott. A mi generációnk nyilvánvalóan azt éli meg, amikor talán túl sokat is foglalkozunk vele.


Azért kényes ez a dolog, mert egy ember nem írhat úgy róla, hogy ne bántson meg vele valakit, vagy valakiket, akik többnyire a családunk tagjaiból kerülnek ki, a barátaink, esetleg épp a párunk lehet.

Sok mindent lehetne erről írni, de egy a lényeg... A szerelem szó sosem létezett a maga hollywood-i valóságában... Lehet volt néhány valós történet, igazán szép mesébe illő sztori, amit az ember újra és újra képes megnézni ha filmről van szó, vagy elolvasni, ha egy könyvről beszélünk, mert annyira megrezegteti minden kis sejtünket annak az energiatöltete. 

De a valóság nem egy Disney mese. A gyerekeknek nem is ebben az álomvilágban kéne felnőniük, mert a lehető legnagyobb önámítást nevelik beléjük. A legigazabb gyermekkoruk „szerelem ügyileg” akkor lehetne, ha nem hinnék azt egy életen át, hogy a herceg fehér lovon érkezik, vagy a gyönyörű királylány lesz a jövendőbelijük és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Ugyanis mire elér az ember egy kort, rájön, nem az az igazi szerelem, amit az újdonság varázsa lobogtat, és addig tart, amíg oltár elé nem állunk. Ami utána jön, annak kell működnie. A hétköznapoknak kellene minél igazabbak lennie, nem hazugságokkal és csúsztatásokkal kéne „színesíteni” a mindennapokat, megbecsüléssel és valódi szeretettel kéne megtűzdelni. Nyilván nem azt mondom, hogy ez mindig nyugodt légkört jelent, és sosincs benne hangos szó, ajtócsapkodás, sőt legyen is, hogy ne temessük el saját magunkat a kapcsolatban. Mindenesetre a filmeknek erről kéne szólniuk, mert a való élet nem a „happy and”-ig tart.

Nyilvánvalóan lószart sem tudnak az egészről... Ők sem... Még most sem...

Ha az elmúlt évszázadokat vesszük picit górcső alá, annyit biztosan megállapíthatunk, hogy mindig más okból házasodtak az emberek. Országok egyesültek, földek házasodtak,  „szerelemről szó sem volt”. Kicsit közelebbi múltunkban a kíváncsiság hajtotta a fiúkat és a lányokat, mert nem létezett, legalábbis a köztudatban főben járó bűn volt a házasság előtti szex. Ha valakit a háborúk során meggyaláztak, az asszonyok képesek voltak fekete ruhában megesketni azt a szegény lányt, mintha ő tehetett volna arról, ami történt vele. Ennyire tragédia volt az, amit erről az egészről gondoltak.

Mára nagyot fordult a világ, gyakorlatilag mindent lehet, sőt! Kell! Ciki, ha valaki a(z első) férjének, asszonyának tartogatja a „virágát”, ezzel párhuzamosan az Igazi, mint fogalom, a piedesztálra van emelve! Micsoda furcsa ellentmondás ez...

Az Alkonyat és a Szürke ötven árnyalata nézettségi rekordokat döntöget, és felnőtt nők, férjes asszonyok ezrei vágyakoznak, hogy ők legyenek valakinek az Egyetlen. (A filmek szépen életben is tartják bennük ezt az érzést, ezt a kizárólagosságot.) Ebből csak arra tudok következtetni, hogy mind boldogtalanok, és míg élnek, szerelemre(?) vágynak, amit ezek szerint a férjeiktől, párjaiktól nem kapnak meg.

Az igazi szerencsések azok, akik nincsenek benne ebben a halmazban. Ők jobb is ha csendben elbújnak, és megtartják maguknak a boldogságunkat mert mi, emberek vagyunk annyira szörnyűek, hogy belekötünk és irigykedünk, és fogást keresünk rajta, hogy bebizonyítsuk, az nem valódi, miközben egy életen át azt akarjuk, hogy valódi legyen. Micsoda önellentmondás ez, Megint...

Mindennek ellenére azt gondolom, hogy most van igazán lehetősége az embernek megtudni, működhet-e egy életen át. Tudom, hogy a régi öregek megházasodtak, és inkább éltek boldogtalanul halálukig. Ott aztán nem volt apelláta, a holtodiglan az véresen komoly volt. Tudjuk, hogy régen is voltak furcsa dolgok, még ha nem is szabadott róluk úgy beszélni. Nem is bántjuk ezért őket, hisz még feleannyit sem éltünk mint ők, a véleményünk, a meglátásunk még változhat.

Szóval itt a lehetőség! Ha valaki le tudja építeni magában az elvárásokat, ha tényleg a lelkét keresi a másiknak. Nem írom a lelki társ kifejezést, mert már azt is úgy elrontottuk. Egy olyan embert, akit tényleg csak a lényéért szeretünk. El lehet itt terelni a valóságról a figyelmünket azzal, hogy a körítésre figyelünk. De az évek alatt a dolgok úgyis a felszínre jönnek, és semmit nem fognak számítani az iskolák, a rangok, az anyagi helyzet.

Az akarat, hogy együtt minden rendben legyen, hogy bizalom legyen és tudjuk, a párunk nem vágyik másra, és ezért mindketten teszünk is, ez fog számítani igazán. A tett pedig ne abban merüljön ki, hogy tele legyen a bankszámla, vagy kacatokkal halmozzuk el a másikat.

De a dolgok nem működnek így, ahogy most vannak. Az emberek álszentek, kötelességből, kényelemből, megszokásból házasodnak. Akkor is házasodnak, mikor már tudják, nem lesznek boldogok, és a szívük mélyén tudják, már a holtomiglan-holtodiglan házassági eskü alatt érzik, ennek vége szakad hamarosan.

Majd megkoronázzák azzal az egész "próbálkozást", hogy na majd a gyerek... majd a gyerek összetartja, ami nekik nem ment. Tagadhatatlan kötelék két ember között egy kis angyal, de tudjuk, hogy az úgy nincs rendben, ha tőle várjuk a megoldást. Annak úgyis csak sírás lesz a vége...

Talán most annyiban van nehezebb dolgunk, hogy ebben a mókuskerékben nincs időnk még csak arra sem rájönni, mi magunk miért vagyunk itt, vagy legalábbis alig néhányunknak adatik ez meg...

Mindemellett azt látom, hogy az Igaz embernek lehet talán egyetlen esélye arra, hogy a lehető legközelebb kerüljön a boldogsághoz. Az sem biztos, hogy a társát kapja meg, mert lehet, hogy az alkotásban fogja megtalálni őszinte örömét. Mindenki maga tudja, mitől kap szárnyra. De talán az egyetlen recept, hogy őszinték legyünk. Magunkhoz és a másikhoz. Megbecsüljük magunkat és a másikat. A családunkat. Ne legyünk érzelmi zsarolók, ne manipuláljunk senkit, és ne legyünk hűtlenek. Legyen bátorságunk továbblépni...

Talán alig van pár ember a Földön, aki Igaznak mondhatja magát. Talán ő valahol kint van vidéken, vagy bedugták a diliházba, esetleg elásták már valamelyik hátsó kertben.

Szeretném ha boldogok lennénk. Ha boldogok lennétek! Tényleg azok. Nem hamis vágyakozásról beszélek, hanem valódi boldogságról. Mert az embert csak a szeretet élteti. A szeretet energiái.

83as