Számtalan dolgot nem tudunk a közelmúltunkról, pedig a saját nagyszüleink a bőrükön tapasztalták meg azt az erőszakos világot, amit ma már csak TSZ-esítésnek neveznek. Sajnálatos, mert én szerettem volna erről tudni. A non plus ultra az, amikor családon belül apai vonalon az "A oldalon" álltak, anyai vonalon a "B oldalon".
Számtalan kérdést tudnék feltenni, de már nem tehetem. Csak foszlányok vannak meg, hogy élték meg a felmenőim ezt a korszakot és csak hallomásból ismerem a történetet. Mégis komoly érzések lesznek úrrá rajtam, amikor azt hallom, nagyapám sírva írta alá a TSZ-be való belépési nyilatkozatot, amit az agitátorok úgy értek el, hogy megfenyegették őt, a családját... A nagy nehezen összekapart 4,5 hold föld abban a pillanatban be lett dobva a Közösbe.
Aki a másik oldalon volt, munkát kapott. Nem bánta, mert volt hol dolgozni. Nem bánta, mert nem kellett tovább cselédnek lennie egy zsíros parasztnál, aki úgy bánhatott vele, mint a kutyával. 

Itt van tehát egy történet, egy parasztember szemszögéből...

Valentinus

"Végre a Nagy Bálint hátán is megtört a jég!"

A TSZ szervezés pillanatai Bakonyszentkirályon 1959 - ben


Apai Nagyapám a nagy Világgazdasági válság idején nem kivándorlási céllal, de több évre kiutazott Kanadába. Nem is kalandvágyból, hanem egy olyan szorító szükségből, hogy így akart segíteni a családján. Nehéz volt akkortájt a megélhetés, mert a paraszt, akinek volt egy kicsiny földecskéje, nehezen élt meg belőle, aki meg napszámba járt faluhelyen, ugyancsak elég szegényesen éldegélt a családjával. Munka nem volt, éhen halni nem akartak, ezért elég sokan választották a kivándorlást Amerikába, Kanadába, Ausztráliába és egyéb tengerentúli országba. Talán öt évet is kint volt, ahol erdőirtáson dolgozva, sokszor mostoha körülmények között kuporgatta össze azt a pénzt, amiből aztán idehaza tudtak még földet venni. A II. Világégés után mikor Édesapám is hazakerült az orosz frontról és egy rövid ideig tartó fogságból, itthol nem tudott mást tenni, mint gazdálkodni a jussolt földeken. Nehéz, kemény munka volt, már másutt is írtam róla, hogy nehéz volt az élet az 1950 – es években. Nem csoda, hogy akinek csak egy darabka jutott, amin gazdálkodhatott, ahhoz foggal – körömmel ragaszkodott.
1959 – ben azonban szomorú pillanatai jöttek el szülőfalum parasztjainak is. Tizenegy éves voltam akkor, de élénken itt van még mindig az emlékezetemben, mikor megjelentek az agitátorok, akik a megalakítandó Termelőszövetkezetbe akarták beszervezni a földtulajdonosokat. Nagy volt a felzúdulás, kétkedés, hisz senki nem tudta hogy ez mivel jár. Az orosz frontot megjártaknak volt erről fogalma,(Édesapámnak is) mert ott látták a Kolhozok működését és nem valami jó véleménnyel voltak róla. Természetesen hogy nálunk is, hisz orosz befolyási övezet voltunk, hasonló szövetséget akartak létrehozni. Az is természetes volt, hogy a földtulajdonosok féltették az önállóságukat, görcsösen ragaszkodtak mindenhez, ami az övék volt. Akit be tudtak szervezni, annak a nevét bemondták a Községházán az épület előtt kihelyezett hangszórón keresztül, és szív küldi gyanánt egy nótát lejátszottak a számára. Erről az időszakról szóljon a leghitelesebben Édesapám írása a „Hol van már a paraszt” – c. önéletrajzi kötetében:
„Nem akartam belépni. Sajnáltam a földet. Meg tudtuk már, elég gyakran hallottunk híreket, hogy ahol már megalakult, oda mindenféle jöttment ruhagyurikat küldtek vezetőnek. Itt is próbálgatták, a párt patronálókat küldött ide mihozzánk. Bányától szoktak jönni, de el szoktuk tanácsolni innen őket. Csak menjenek oda nyugodtan vissza! Nekünk ne magyarázzon egy bányász, aki nem is látott még szántóföldet, hogy hogy’ is kell szántani, búzát vetni… Nem is álltam be, pedig én voltam már csak hátra. Tudtam azért, hogy soká már nem húzom, mert megfenyegettek, hogy a földemet a Sándormajornál adják majd ki, az erdő között, ahol a vadak keveregnek, és mindent megesznek. A szarvas lerág, a vaddisznó kidobál a földből mindent. Mit csináltam volna ott? Azelőtt a zsellérföldek voltak ott…”
Édesapámat napokon keresztül győzködték, próbálták beszervezni, de Ő nagyon nyakas volt ebben a kérdésben. Védte azt a jussát, amiért az Édesapja keserves hosszú éveket robotolt Kanadában az erdőirtásokon. Nem és nem, nem akarta ezt kiereszteni a kezéből, annyira szívéhez nőttek már ezek a földek, amik a megélhetést, a kenyeret jelentették kis családjának. Mesélje tovább Édesapám a történéseket:”… Jön egyszer az iskolaigazgató meg három tanítókisasszony – akikkel jó viszonyban voltam, a szülői munkaközösségben is benne voltam – és ezt mondja az igazgató:
- Te Bálint, lépj már be a TSZ – be, nem tudom hova tegyelek, engem molesztálnak miattad!” Bejöttek.
- Idefigyeljenek! Nyugodtan menjenek vissza, én nem állok be.- Elmentek. Egy óra múlva jöttek ám, jött egy fekete ruhás, jóvágású fiatalúr velük.
- Jó napot kívánok! Nagy Bálintot keresem!
- Én vagyok. – Nem mutatkozott be. Azt mondja:
-Magáról igen sok jót hallottam, maga egy kulturált ember, maga gyönyörű verseket ír…
- Hagyja el. – mondom – Mondja meg, hogy mit akar. – Tudtam már, hogy mit akar. Bejött. Iddogáltunk, beszélgettünk. Úgy összevesztünk, hogy az borzasztó. Mondta ő is, meg én is. Rettenetes soviniszta vagyok, azt mondja. Mondom:
- Idefigyeljen! Ha sovinizmusról van szó, én is mondhatom magáról, hogy soviniszta! Maga már akkor soviniszta volt, mikor az én küszöbömet átlépte, mert a saját akaratát énrám akarta erőszakolni. Ez a sovinizmus! Maga ezért jött ide, de magának ez nem sikerült!
-Idefigyeljen! Volt maga katona?
- Voltam.
-Meddig?
-Nyolc évig egy hónap híján. - Azt mondja:
-Ez a rohadt Horthy magát igen megnevelte!
-Idefigyeljen! Nem volt az olyan rongy ember! Maguk között ennél rongyabb ember is van! – Fogta magát, kiszaladt, utána meg szegény pedagógusok. Az egyik Szentkirályszabadin van most, az ment mellette. Azt mesélte, hogy azt mondogatta lefelé:”Ez a rohadt paraszt! Majd lesz rá gondom!”
Mi a bátyámmal csak néztünk és hallgattunk egész idő alatt, mert nem tudtuk akkor még, hogy mit jelent az a Termelőszövetkezetről folyó vita, ahova Édesapánknak kellene belépni. Szüleink beszélgetéséből azonban sejtettük, hogy nincs vége még ennek a vitának. Mesélje tovább Édesapám a történetet a hitelesség kedvéért:
„…Na, másnap reggel megint jön az én bandám, az igazgató a lányaival:
-Te Bálint! – mondja az igazgató. – Légy szíves gyere és írd alá!
-Nem írom alá! – a kezükben szorongatták a belépési nyilatkozatot. De aztán annyira könyörögtek ezek a szegény lányok, körülfogtak, húzkodtak, hogy:
-Írja alá Bálint bácsi! – hogy azt mondtam – Jól van. Aláírom majd fönn a Tanácsnál. – Fölérünk oda a Tanácsház elébe.
-Akkor se írom alá! Most már visszamegyek! – Beráncigáltak az iskolába. Ott aztán aláírtam. Átvitte a Szalóky Zsuzsa a Tanácsházhoz. Mindjárt mondta a hangoshiradóban a Buda Pisti – szentkirályi származású egyébként, a járási Tanácstól volt kint, - hogy „Végre a Nagy Bálint hátán is megtört a jég! Legutoljára, de belépett a Termelőszövetkezetbe! Neki küldjük ezt a gyönyörű szép magyar nótát! – Elkezdték: „A pécskai cigánysoron nagy a sírás – rívás…” – Így lettem én TSZ – tag.”
Évekkel később Gézaházán egy ünnepségen Édesapám saját versének elmondása után odalépett hozzá egy magas rangú rendőrtiszt és gratulált neki. Apám ránézett és így felelt vissza:
- Nem ismerem meg alezredes úr?
- Ne haragudjon Bálint bácsi, de nem.
-Én voltam az a büdös paraszt, aki nem akart belépni 1959 – ben Bakonyszentkirályon a TSZ – be.
-Elnézést kérek így utólag, de tudja, akkor azt kellett mondani. Remélem nem haragszik rám még most is?
-Persze hogy nem, de akkor nagyon rosszul esett. Később beletörődtünk, aztán meg már megszoktuk a közöst.
Így utólag már én is úgy emlékszem rá, hogy a békesség kedvéért, na meg a várható következményei miatt a lehető legjobb döntést hozta Édesapám, mikor utolsónak belépett a Termelőszövetkezetbe. Elnöknek is meg akarták többször választani, de azt mondta:
-Ide tanult ember kell, nem egy hat elemit végzett parasztember!- A legnagyobb beosztás, amit elvállalt a brigádvezetőség volt. A faluban még sokáig emlegették a hangosbemondóban elhangzottakat mikor aláírta a belépési nyilatkozatot, hogy:

„VÉGRE A NAGY BÁLINT HÁTÁN IS MEGTÖRT A JÉG!”

83as