Íme az ígért folytatás! Jó reggelt, vagy estét, hiszen néha már én sem tudom milyen nap van. Borzasztóan meg vannak keveredve a napjaim.

Eljött az idő a napló folytatásának... Sok idő telt el az első rész óta... Igyekeztem a második részben leírni, ami történt velem remélem nem lövöm le, de valaminek a vége mindig valami új kezdete...

Január végét írjuk. A szezon kezd beindulni. Vagy nem? Esik az eső és meleg van, itt a hegytetőn is. Azért hála istennek csak mértékkel. Úgy érzem az elszántak még a földön is síelnének. Mi történt a legutóbbi bejegyzés óta? Túl vagyunk egy elég húzós hétvégén. Volt pillanat, amikor valóban nem tudtam melyik nemhez is tartozom. De túléltük ezt is. Nincs is más választás. Csaba mostanság kicsit furcsábban viselkedik. Sokat morog, vagyis sokkal többet, mint ami nem fárasztó. Néha már azt érzem haza fog menni. Aztán marad. Egy kisebb hullámvölgyben érzem, most magam. Nem úgy megy a nyelv, ahogy megszoktam magamtól. Sokat felejtettem 1,5 év alatt. Neki kellene ugranom kicsit tanulni megint. Vétel stop…
Újra itt. Május végét írjuk éppen, talán az ihlet szállt el, vagy a munka volt sok, vagy a gond. De folytatom, egészen pontosan visszaugrom oda, ahol felbe hagytam.
Sok újat nem mondok azzal, hogy megcsináltuk… de még hogy… hát így

Íme...


Valahol január vége volt. Ekkortájt érkezett a másik magyar pár, Dominik és Betti. És Csaba is maradt, bár szerintem, csak, hogy mindenki mást bosszantson. Férfiasan be kell vallanom, okozott kemény pillanatokat. És szerintem nem csak nekem, az egész csapatnak. Nem igazán szeretném ecsetelni mi az, amit csinált, vagy éppen nem csinált, igyekeztem nem gondolni rá. Azért ez persze nem oly egyszerű. Február a főszezon, sok-sok hosszú nappal, a konyha szinte már-már nem kívánatos hellyé változott. Én szívesebben takarítottam fent a szobákat. Sokszor benne volt a pakliban, gyakorlatilag egész hónapban, hogy március elejével Csaba távozik. De aztán a február átgázolt rajtunk, mint egy nyári zápor, és március elején, Csaba még mindig velünk volt. Viszont Dominik és Betti hazamentek. Bár ez a tervek szerint is nagyjából így volt. Én akkor ezt elég nehezen viseltem, szomorú lettem, valaminek megint vége lett. Ebből az időszakból, nem igazán tudnék kiemelni semmit, talán egyetlen kivétellel, Dórival nagyon összekovácsolódtunk. Nyilván mindenki örül annak, ha együtt lehet a párjával, de azért azt ne felejtsük el, hogy gyakorlatilag 0-24 órában vagyunk együtt. Olyasmi lehet ez, mint egy valóságshow. Szóval ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnhet. De jobb, mintha nem együtt lennénk.


Március, ó az a március

Megérkezett a maga kegyes utolsó hónapos kegyetlenségével. Csaba maradt… végig, nehéz volt. De nem is igazán értettem, neki miért volt ez jó, mármint, hogy ennyire megnehezítette a saját és a mi dolgunk is. Na, aztán itt volt a születésnapom is. Anno valamikor azt gondoltam különleges lesz majd a 30. Végülis az volt. Bár nem egészen abban az értelemben, amire én gondoltam. Régen azt gondoltam, majd hatalmas Party lesz és a többi. De tudjátok mit, az, hogy a főnökeimtől kaptam ajándékot, és az a meglepetés, ami itt lent a szobában várt… szerintem ez sehogy nem lehetett volna szebb és jobb. A videó, amin a barátaim megköszöntenek maga volt a csoda. Megható pillanat volt ez számomra. Így itt is köszönöm még egyszer mindenkinek. És igen vége lett, mert eltelt ez az idő is.


A tanulság:

Számomra az, hogy mindent végig lehet csinálni. Így vagy úgy vége lesz, és ezen kár stresszelni. Anyagilag megérte-e? BAaaaaaaa… naná. Lelkileg nagyon sokat fejlődtem. És ez mind-mind pozitív dolog. Nagyon sok mélypont volt. De ahogy, egyszer egy barátom, egy dalban énekelte, „se magasság, se mélység nem rettent”
A 1,5 hónap pihenésről mit is tudnék írni. Egyszerre jó és rossz is. A nagy dolgokhoz kevés, a kicsikhez meg sok. De nem szabad egész nap semmit sem csinálni, mert abba „belehalsz”. Nyilván nyugodt volt, annak fényében, hogy tudtuk, fix helyünk van nyárra is. És ez kell, mert kell ahhoz, hogy ne otthon kelljen 10-en éveket gürcölni a semmiért. Sőt megsúgom még egy tél is benne van. De már megbeszéltük, hogy ne tovább, mert ezt a végtelenségig lehet húzni. Ismerek történeteket, ahol húzzák is. Csak még egyet, még egyet. Vagy aki egyszerűen csak kint vegetál célok nélkül, egy ehhez, hasonló életnek nem igazán nevezhető dologban. De megelégszik azzal, hogy sok pénzt keres. Ez is egy véglet. És millió véglet és gondolat lehet. Mi így gondoljuk, mások máshogy. Az előző fejezet után kaptam hideget, meleget. Talán a lényeget nem mindenki fogta meg. Én nem lejáratni akartam senkit, sőt gyakorlatilag mindenkinek csak hálás lehetek, aki idáig vezetett, ha akart, ha nem. Mindenkitől „megtanultam” amit kellett, és pontosan addig volt része az életemnek ameddig kellett. Csaba egyszerűen nem ide való volt, teljesen megértem, ami benne lezajlott, nem ehhez van hozzászokva. És vannak hibái, amik sajnos inkább rajtunk csattantak. Dominikot úgy érzem kicsit felőrölte, pontosabban magával rántotta, és ezért volt később köztük is nagy feszültség, mind Csabával, mind Brigittével. Én azért örültem, hogy megismertem őket, mindhármukat.
Igyekeztem ezt a részt egy időszak lezárásának szentelni, talán érezhető a sorokból, de valaminek a vége mindig valami új kezdete. Folytatás hamarosan…


Írta: Mohai Dénes

Kinga