{#}{#} Aprócska igaz történet...
A minap különös dolog történt. A szomszéd előttünk állt meg a sötétkék kisteherautójával. Csengettek, kimentem, majd látom,  hogy egy idős bácsika áll a házunk előtt azzal a jó régi csepel biciklivel, és sűrűn elnézést kérve a következőt kérdezte:

"Ne haragudjon már a zavarásért, de nem tudja véletlen, hogy hol lehet itt tengerit kapni?"

Hirtelen azt se tudtam, hogy miért nekem teszi fel ezt a kérdést, úgyhogy csak annyit tudtam mondani neki, hogy ne tessék haragudni, de nem, a környéken nem tudok takarmányboltot. Kedvesen rámutatott a sötét színű kisteherautóra:

"Mert a múltkor ilyennel hoztak nekem!"

Aztán tudatosult bennem, hogy miért hozzánk csengetett be a kis drága.

Megbeszéltük, hogy a környéken nem tudom, hol lehet takarmányt venni, így továbbtekert.

Megmaradt bennem az a keserédes gondolat, hogy milyen jó, hogy vannak még ilyen kisöregek és mennyire jó lenne, ha itt lennének még köztünk sokáig.  Keserédes, mert nyilvánvalóan ki fog halni az a generáció. Tudom, nem siránkozni kell, hanem úgy élni, hogy majd öregkorunkra a mi jelenlétünk is annyi pozitív nyomot hagyjon az ifjúságban, ahogy most bennünk ezek a régi öregek. Nem lehet azt körülírni, hogy kik ők. Egyszer csak megjelennek a házad előtt, vagy a kertedben, vagy a buszon, vagy bárhol és a jelenlétükkel (mert nekik van) és két mondattal olyan mély nyomot hagynak a lelkedben, hogy órákig, napokig nem tudsz tőle szabadulni. Úgy, hogy ebben semmi rossz nincs, nem sajnálkozás, és nem szánalom. Talán bizonyos körökben ezt hívják szeretetnek. Egyedül azt bánom, hogy nem volt alkalmam többet segíteni. 

83as