{#}{#} Néhány hasznos gondolat a témáról!

A zacc.nlcafe.hu cikke következik:

“Azért jönnek az emberek egy pszichoterapeutához, mert valami fáj, valami problémájuk van az élettel. Erre nincs megoldás, ez nem technikai dolog. Azért jönnek, hogy legyen egy olyan kapcsolatuk, ahol megáll a világ egy kicsit. Ahol először talán az életükben elgondolkodhatnak azon, ki is vagyok, és mit akarok én. Mik az én vágyaim, ahhoz képest, hogy milyen vágyakat injekcióztak belém, miután már kiszívták az én vágyaimat, hogy másoknak elfogadható vágyaim legyenek. Miután abból, ami valóban vagyok, már kiürítettek, és teletöltöttek olyan dolgokkal, amit elképzeltek, hogy az jó nekem.

És akkor úgy 30-40 éves korunkban minden nagyon fáj. Össze vagyunk keveredve, semmi sem jó, meg akarjuk magunkat ölni, unatkozunk, beszorulunk. Miért? Mert nem tudjuk, mit akarunk. Mert elfelejtettük, kik vagyunk. Mert eddig senkit sem érdekelt, ki vagyok, mindenki csak azt akarta, hogy legyek neki valaki. Szerencsére a világon van egy-két olyan ember, akihez el lehet menni, aki valóban nem akarja, hogy én bárki más legyek, mint önmagam, és ad egy kis időt, hogy megtaláljam magamat.

Az angol „nowhere” azt jelenti, hogy sehol. A „now here” pedig azt jelenti, hogy itt és most. Ez a pszichoterápia lényege. Hogy az ember ott úgy érezze magát, hogy sehol sincs, és remélhetőleg a terápia végére megérkezik. Itt lesz. Most és ő. Nem valakinek a vetülete, valaki vágyának a vágya, nem a dédapukájának az ideája vagy szelleme, amit neki el kell játszania. Tehát egy színdarabból az ember kiszállhat, és nem kell mindig színészkednie. Egy rettenetes terhet rak le az ember, amikor azt mondja, hogy én nem fogok többet színészkedni. Ez volna a vége a szorongásnak. Bevehettek annyi tablettát, amennyit akartok, a szorongásnak soha nem lesz addig vége, amíg színészkedésnek nincs vége. Addig, amíg nem kell így meg így tenni, amíg nem veszed magad körül emberekkel, akik megengedik, hogy önmagad légy.”



(Feldmár András)

Te emlékszel az ÉBREDÉSEDRE?
 
Az egy olyan pillanat, amit soha nem felejt az ember. Mikor jöttél rá, hogy színészkedsz a világnak, vagy valakinek a világban? Ugyanúgy viselkedsz a szüleid társaságában, mint a barátaidéban? Mersz önmagad lenni, bárki van is a közeledben? Milyen érzés ha arra gondolsz, le kell vetkőznöd a strandon? Hogyan viselkedsz, ha nem lát a párod, és hogyan ha lát? Szerepet játszol mindenkinek, vagy senkinek nem vagy hajlandó felvenni az álarcot? Csak egy-két embernek esetleg? És ha igen miért? Ha nem, miért nem?
Szembe szoktál nézni ezekkel a kérdésekkel?

Nagyon bátor dolog ezeket feltenni magadnak, és őszintén válaszolni is rájuk.
Amikor hajlandó vagy pőrén látni magad, akkor kezdesz gyógyulni. Ez az első állomás. Lecsupaszítva állni a belső tükröd előtt és feltenni a kérdést:

Ki vagyok én valójában? Szeretem azt aki vagyok? Mit tehetek azért, hogy igazán, teljesen ‘szerelembe eshessek’ saját magammal?

Muszáj, életfontosságú ezekkel szembenézni, és dolgozni azon, hogy önmagad legyen számodra a világon a legfontosabb. Nem másra figyelve, másokba kapaszkodva, hanem saját MAGadba.

Egyedül jöttünk, egyedül megyünk. Közben meg kell találnunk önMAGunkat, igazán, tisztán, szerelmesen…

83as