Rovat: Hírek - 0

"...- Na, és az ember nem érdemel meg annyit, mint egy gyümölcsfa? Hogy megajándékozhassuk azzal, aki lett, tudassuk vele, hogy „beérlelted a gyümölcseidet, köszönöm, hogy megajándékoztál”?

Én, a legeldugottabb, legritkább helyeken, rejtett völgyekben, sziklák között, dudváktól elnyomottan, elhagyatottan lévő élőholtakat keresem, hogy csendesen a fülükbe súgjam, „beértél”! "



Az érő gyümölcsök


Folytattuk a hosszúra nyúló vándorlásainkat a Mesterrel, hol csak ketten, hol betársulva, vásározók, iparosok kocsijaikon utazgatva.

Néha napokat, néha csak órákat töltöttünk együtt velük - de valami belső, kimondhatatlan változás következtében-, kezdetektől fogva úgy éreztem, mintha régi ismerőseinkkel csevegtünk volna. Miként szomszédom gyerekeit, úgy láttam a gyülevész gyerekhadat, egyikőjük a falusi cipészmesterre, másikuk a pékre, harmadik, a nagybátyám korán elhunyt feleségére emlékeztetett.

Öröm volt találkozni. Mindegy, hogy kivel.

A Mester, úgy olvasztotta fel a közönybe dermedt szíveket, hogy sem ő, sem más nem érezte kényszernek a találkozásainkat. A derű, mint a Napnak egyetlen sugara, eloszlatta a közömbösség felhőit.

A kezdeti honvágyam az idő előrehaladtával és az otthontól való távolság növekedésével, inkább csökkenni kezdett. Ismerősökkel teltek meg az utak, a fogadók, a mezők, a városok piacai. Kiszámíthatóvá, ismertté váltak a gesztusaik, hanghordozásuk, mosolyuk, mindaz, amitől otthonná válik egy hely, azt az ország különböző pontjain mind megleltem.

Miután kezdtem jobban megfigyelni az embereket, rá kellett jönnöm, hogy a változatos külalak mögött, igen sok a belső hasonlatosság bennük, sőt, olykor az egykori önmagam módján, ingerülten, türelmetlenül cselekvőkre is ráismertem.

Terveztek, hittek, dacoltak, féltek és szerettek úgy, mint bárki más.

Biztonságot, igazságot, egészséget, hatalmat, sikert kerestek életükben, mely olykor ajándékot, olykor keserű csalódást hozott számukra.

Egyszer, egy társzekeret segítettünk át egy gázlón. Mivel esős időszak volt - hogy a megemelkedett víz, a terhet el ne sodorja-, a kényesebb árukat vállon vittük a másik partra. A kocsi farát pedig hosszú póznák segítségével támasztottuk, toltuk, hogy a gázlón maradjon. Ekkor valószínűleg megroppanhatott valami csapolás a kocsi hátulján.

A túlparton, mintegy harmincméternyi agyagos emelkedő volt, úgy, hogy a lovakat erősen kellett nógatni, hogy lendülettel felérjenek. Így is történt; én oldalról, a Mester hátulról tolta felfelé a kaptatón. A lovak, a tető elérése pillanatában eléggé gyorsak voltak, azután egy rövid leejtő volt, az előrevitt holmik táboránál. Mindenki felugrott a fogatra, azaz, tette volna a Mester is, ha a korábban elrepedt ereszték el nem törik.

A Mester, a leszakadó, de egyben maradó deszkát megülve, a sáros lejtőn ép lefelé robogott. Pedáns öltözékére, arcára, hajára, vaskos, nagy csomókban fröcsögött a sár. A háta pedig, makulátlanul tisztán díszelgett.

A helyzet komikusságát látva, valamennyien nevetni kezdtünk. Ő, meg csak üldögélt a deszkákon békésen, mikor lelassított.

Odarohantunk hozzá, még mindig így ült, szinte méltósággal. Erre szégyellni kezdtem magam, hogy kárörvendő vagyok, s abba is hagytam a kuncogást.

Ép egy elegáns mozdulattal söpörte le a sarat, mindkét kezével a szemhéjáról, és e mozdulat befejezésével, egy galacsinnyit kaptunk az arcunkba mind ketten.

Ettől mi hökkentünk meg, majd ő kezdett el rajunk kacagni!

Napok múltán a Mesternek bevallottam, hogy egy pillanatig kárörvendő voltam, mikor nevetségessé vált előttem. Más érzés is előtérbe került bennem.

Mintha az eddigi felmagasztalt állapotában, jobban tudtam volna őt tisztelni. Valójában, az eddigi elérhetetlennek tűnő magaslatokról, a mennyei birodalmakból hullott volna alá, nem pedig, egy szállítókocsi hátuljáról.

Nehéz volt ezt szavakba öntenem, de mesterem megkönnyítette vívódásaim:

- Jobb ma egy kicsi esés, mint holnap egy hatalmas zuhanás!

Mi, mindnyájan - és szó szerint is-, esendőek vagyunk.

Bocsáss meg magadnak, hogy hasonlítunk egymásra!

Itt lent, a sárban mindannyian piszkolódunk.

Én, viszont tudom, ami itt rakódik rám, az lemosható. A gúny, vagy az irónia, csak a láthatót, a múlandót érinthetik meg bennem.

A tisztelet, melyet mástól kapunk, végső soron, belőlünk ered. A kivívott tisztelet, csak szappanbuborék. Ha egyáltalán, valaha szükséges lenne, azt csak kiérdemelni érdemes.

Egyre sűrűbben lakott településekkel találkoztunk, közeledve az ország gazdasági ütőeréhez, a nagy Sárga-folyóhoz. E területen különösen eltérő nyelvet beszéltek a helybéliek. Dél-keleti irányban haladva, elértünk a legendák földjére. Az itt lakó népek magukat az egykori fényes kultúra túlélőinek hitték.

Beszélik, hogy az ország felvirágzását, a nyelv, az írás kimunkálását, öntözéses földművelést, állattartási-, fazekas-, kovács-, építészeti-, csillagászati, matematikai ismereteket, az Ősbölcsek hozták el számukra. Nem hódítóként, hanem tanítóként járták az országokat Itt, Ordoszban volt a legnagyobb kiképző központ, melyben különböző - olykor ellenséges- népek fiai tanultak tőlük. De egymásról és egymástól szintén sok ismeretet nyertek.

Mesékkel minden nép rendelkezett. Ám ők valóságos helyeket és valódi embereket emlegettek. Csupán az volt a különleges, hogy ezen emberi képességekről szóló legendák, külön-külön az országban ismertek voltak, de itt, valamennyit egyszerre ismerték.

Megkérdeztem mesterem, hogy ő miként vélekedik ezekről?

- Azért tűnik mesének, mert 140-150 emberöltő választ el tőlük minket.

Beszélik, hogy egy süllyedő sziget menekültjei voltak, azok közül is, a Tudás Őrei. Ők, egykoron, Anyahita vallását, a Szeretet-vallást követték, így nem a területeket, hanem a szíveket és az értelmet hódították meg.

Elhozták nekünk a gabonaféléket, melyeket, a termesztés helyének megfelelően, osztottak el. Itt, a rizs lett a fő táplálék, lehetővé téve, a nagyobb népesség ellátását. A „Risik”, az élethozó bölcsek voltak. Nyugatra vándorolt Árpa, Búza, északnak Köles. Keletnek Kukorica. Helyben, a Rizs maradt.



A népeiket ők is sok néven emlegették, hiszen sokfélék is voltak. Magas fehérek, zömök, sárgásbőrű, vágott szeműek, selyemfényű, feketehajú, párducléptű tengerjárók. Azonban - a sokféleség ellenére-, egy választott nyelvet, az istenek nyelvét is beszélték.

A leginkább mozgékonyak, a „lu,” vagy „kunlu” csoport volt, hiszen ők együtt éltek a lovaikkal, hihetetlen vándorlásokat megtéve. A „lu” szó, nagy embert jelentett eredetileg. A mások, kik jellegzetes hajóikon, folyókat, tengereket jártak, kereskedést folytattak elszármazott őseik maradékaival. Hajóik formája – lényegében- azóta változatlan maradt. Messze jobbak, hatékonyabbak, mint a későbbi, hódító, fehér emberek által építettek.

Akik itt éltek, azok már második hullámként, Le-muria szigetéről jöttek, mintegy tíz törzset számláltak. Vezetőik, a Hun-Madar Szövetség képviselői voltak. Ők építették Ordosz ( ordas ill. eredet jelentésű) csodás városát. Még ismeretlen volt a városfal, hiszen senki ellenségük nem volt, mindenkit befogadtak.

Az ő kései leszármazottaik, a keleti, vagy más néven, fekete-hunok. Mikor atyáik földjét látogatták, ellenséges fogadtatásra találtak. E háborúság keserves következménye lett, a Nagy Fal.

- Várj Mester! Ennek még a töredékét sem hallottam a helyiektől! Végig veled voltam. Azt mondtad, hogy itt soha sem jártál! Akkor honnan tudsz olyan dolgokat, melyekről senki sem mesélt?

- Vagy én keresem fel a Tudást, vagy a Tudás keres meg engem!

Egyszer, majd neked is érhetővé lesz, amit válaszoltam.

Már sajnáltam, hogy az érdekfeszítő előadásba - kíváncsiságom miatt- beleszóltam. Semmi megfoghatót nem sikerült mesteremtől megtudnom, maradt kiegészítetlenül az ismeretem. Egy későbbi esemény során említette, hogy az életáramról, a „csí”-ről szóló tudást is ezek a titokzatos népek hozták, az akupunktúrás gyógymóddal együtt.

Ezen hely, ténylegesen kitapinthatóan számtalan titkot rejtett, mely bele volt égetve az utak burkolatába, az öntözött földekbe, az egykori épületek romjaiba, rejtélyes, faragott sírkövekbe, melyek elődeink porhüvelyét őrizték. És az a számtalan morzsa - kicsiny töredék a fejekben- az ősi dicsőség elhalványuló képeivel, arra várva, hogy egy türelemmel bíró csoport, egyszer feltámaszthassa őket halottaikból. Nehezemre esett, a gyors továbbhaladás.

- Miért sietünk? Mi a célod? Miért nem telepszünk meg itt? – kérdeztem mesterem.

- Amikor gyermek voltál, jártad-e a környék erdeit, mezőit, hogy az ott érő édes gyümölcsből eszegess?

- Ó, igen, hisz minden évszaknak megvan a maga jótéteménye. Gyümölcstől

roskadozó fákon, sokszor fürtökben lógtak a környék gyerekei. Bár szívesen társultam hozzájuk, mégis soha sem a mennyiség, hanem a ritkaság érdekelt. Ami nem volt a figyelem központjában, amin csak néhány szem volt. Ami nem volt a legízletesebb, ami nem volt a legkívánatosabb, de mégis azt éreztem, hogy ez nekem rejtegette magát, énrám várt, hogy megajándékozzon, hogy - éntőlem – hallhasson köszönetet, mikor kíméletesen leszakítottam a termést:

- Köszönöm, az ajándékodat!

- Nos, már meg is válaszoltál a kérdésedre.

- - Bocsáss meg, nem egészen értem, bár együtt is sokszor álltunk meg, vadon nőtt gyümölcsöket szüretelni. De ha nem jártál még itt, hogyan kereshetnéd fel az előre nem ismert termőhelyeket?

- Egy ideje már, hogy együtt jártunk, emlékszel, hányszor mondottam bárhol, hogy „köszönöm az ajándékaidat”?

- Igen, de te az emberekhez szóltál!

- Na, és az ember nem érdemel meg annyit, mint egy gyümölcsfa? Hogy megajándékozhassuk azzal, aki lett, tudassuk vele, hogy „beérlelted a gyümölcseidet, köszönöm, hogy megajándékoztál”? Én, a legeldugottabb, legritkább helyeken, rejtett völgyekben, sziklák között, dudváktól elnyomottan, elhagyatottan lévő élőholtakat keresem, hogy csendesen a fülükbe súgjam, „beértél”!

Teszem azt szívem indíttatásától, belső ösztönömből, egy magasabb erő hatására; mert a nagy Nap alatt, szüret s a szüretelő, együtt terem!

Találtam egy igen értékes, de félig érett gyümölcsöt, melyet a tőről való szakajtása után, kellő gondossággal, „utonérlelés” hatására, a Teljességgel gazdagodott!

Most gyere közelebb, hadd súgjam a te füledbe az igazságot! Az egyetlen, felszabadító igazságot;

BEÉRTÉL!

Beértél, mint gyümölcs, és beértél engem, még ha saját csodádról nincs is sok fogalmad!

Egyszer majd azt is elmesélem, hogyan változhatsz életed, érzelmeid, szenvedésed-szenvedélyed által hevített kohódban, egy magasabb minőségű „esszenciává”.

Talán fél éve már, hogy elkeseredésem miatti kitörésemben a felszabadító

nevetéssel együtt, csorogtak a könnyeim.

Most nem nevettem. Nem is sírtam, a szó igazi, hüppögős értelmében.

Csak ültem; gondolatok, érzések nélkül, és mintegy kívülállóként figyeltem a testem, akinek a szeméből végtelen folyamok törtek elő.

A hazaérkezés, langyos, békés könnyei voltak.





Írnák, 2005. 12. 03.

 

(ÍrMag kert)

2012. 01. 24.

csabi187