Rovat: Hírek - 0

(A Mesterrel jártam - 5.)

"..- Figyelj rám Lu ! Ez a város, már nem az, mint az alapításakor volt, azaz, a Tudás szentélye! Mára, csak a kalmárok, kupecek, jól öltözött hájas-nyájas, vagy éppen rongyos gonosztevők fészke lett.

Maguk módján, ők is teszik a dolgukat, ezért nem ítélkezem felettük. Csupán nem azonosulok velük.

A te vágyad, hogy tanulhass. Dicséretes, de nem tudod, hogy a káprázat szétforgácsolná az erőidet, végül talán, semmiben sem leszel képes kiteljesedni. A vágyaid foglya leszel! A tanulás pedig, mint már oly sokszor a történelemben, gátja lehet, az igazságról való Tudásnak! "


                  __________________                                 _________________

Szívesen maradtam volna itt, országunk egyik kulturális- és műremek-találkozóhelyén.

Ez eddig, sehol sem ért engem egyszerre, ilyen sokrétű benyomás a világról. Főként, nagy ünnepek idején, a tengerek, folyók kikötőinek környéke, temérdek érdekességgel volt tele, egy magamfajta fiatalember számára. Szinte, más nem létezhetett a világon, amit ezeken a piacokon ne kínáltak volna, minden kultúrából, mesterremekek legjava, sok száz éves drága porcelánok, japán pengék, angol teakészletek, keleti szőttesek, a béke és a háború ezernyi kisebb-nagyobb tárgyai. A sokszínű, különleges csemegéket kínáló boltoktól, a kisebb utcányi gyógynövényes, orvosságos központig, a test és a lélek megújításának, kiszolgálásának számos módjait kínálva, az idelátogató kereskedőnek, vásárlónak.

Volt kínálata, a szellemi életnek is, hisz buddhisták, taoisták, konfuciánusok, iszlám és keresztényi térítők éppúgy, mint indiai fakírok, vagy szentek japán és koreai harcművész iskolák felirataitól tarkállott minden utca.

Po mester pedig éppen úgy, minden érdeklődést mellőzve haladt el mellettük, mint a halárusok standjai, az ízléses vendéglők, vagy az örömlányok kapui előtt. Vele siettem, mert tudtam, ha lemaradok, esélyem sincs arra, hogy valaha ismét találkozhassunk, ebben a forgatagban.

A város peremén pihentünk, és ettünk egy kis fogadóban. Szokatlan érzések viaskodtak bennem, egyrészt végtelen hálás voltam a sorsomnak, hogy Po mester a Mesterem, megosztja velem napjait, gondolatait. Másrészt, felébredt bennem, egy eddig ismeretlen érzés, talán vágy, hogy belekóstoljak minden ételbe, nézegessem, a soha sem látott különleges tengeri élőlényeket, hogy kipróbáljam magam, képes vagyok–e, egy thai- boxot ismerő harcost legyőzni, hogy a vén patikus-doktor praktikáival megismerkedhessek, hogy kedvemre válogathassak az ősi iratok közül. És így, a végtelenségig…

Kora este, Po mester ellátogatott egy közeli házhoz, ahol, a vendéglős szerint, egy japán tisztségviselő lakott. Úgy került szóba, hogy a fogadós kertjét megdicsérve, elmondta a tulajdonos, hogy sok ötletet merített, egy közelben lévő, zen-kertből.

Po mester pedig - szokatlan módon - engem is külön felkért, hogy tartsak vele. Elárulta, hogy személyesen még nem járt ilyen helyen, csupán hallott felőle. Rövidesen, ott is álltunk.

A nap már leáldozott az égen, de még elegendő világosság volt, mikor megpillantottuk azt a csodakertet.

A legnagyobb csodát – nekem-, a Mester szokatlan megnyilvánulása váltotta ki bennem: - láttam, hogy elámult!

Hosszú percekig, csupán mozdulatlanul állt ott, állát, a nála lévő vándorbotján pihentetve, mire megszólalt:



- Régen éreztem magam ennyire otthon, pedig soha sem jártam itt!

- Tudod, Mester, az első találkozásunk jutott eszembe, mikor együtt gazdálkodtunk. Valóban, rendkívül gondos lehet a tulajdonos, aki minden részletet olyan finom érzékiséggel tervezett meg!

- Ez több, mint gondosság!

Ha jól körülnézel, mindenben magadra ismerhetsz. Ahogy a fény vonul át ezen a kerten, olyan, mint az élet maga. Hol egyik, hol másik oldal válik bennünk világossá, míg a túlsó oldal árnyékot vet.

Erről szól a két erő tana, amikor az egyik előre tör, addig a másik visszahúzódik.

Napkelet és napnyugat, semmi változást nem okoz a tájban, csupán ellenkező oldalunkat tünteti ki figyelmével.

- Értelek, Mester! Ha életünk kertjét - testünket-lelkünket-, mindig a zeniten tartjuk, úgy a nap fénye alig vet árnyékot az életünkbe.

- Amíg erre nem vagy képes, megalkuvónak kell lenned, elfogadnod azt, ami adódik. Megéled a sorsod.

Ez a természet rendje, hogy figyelmed középpontjába, a fényes oldaladra, más-más részed fog kerülni. Elfogadni annyi, mint megélni.

Megélni annyi, mint létezni.

Létezni annyi, mint átengedni magadon a kozmosz erejét.

Ha átengeded, azzá válsz.

Végül, de nem utolsósorban, te fogsz kerted fényességévé, valamint belső szentélyévé válni! Az árnyékot éppúgy fogod szeretni, mint a fényt.

Kívülről, csupán a fél területet láttuk be, de az is élmény volt.

A sötétedést megelőzően, két ember mécseseket gyújtott, még szebbé varázsolva a látványt. Az egyikük, felfigyelve a bámészkodókra, hozzánk indult, majd szertartásosan üdvözölve minket, megkérdezte mi járatban vagyunk?

- Nevem, Po, társammal, Lu-val, az élet ösvényein vándorolunk.

( Mióta együtt vagyunk, soha sem használta az eredeti nevem, csupán bosszantó gúnyneveken hívott, amikor ki akart zökkenteni a türelmemből. Most azonban, adott egy nevet, a Lu nevet, s úgy ejtette, hogy a nagy, illetve, megbecsült, értékes ember értelmet kapott. )

- Üdvözlet, a vándoroknak. Akiwa a nevem, a kormányom számára, egy kereskedelmi központot tartok fenn. Amennyiben idejük megengedi, kérem fogadják el a meghívásomat! Látom, érdeklődéssel vannak a kertem iránt.

- Mit tagadnánk, valóban meseszép. Mindamellett több, mint aminek elsőre látszik. –mondta Po mester.

- Jól éreztem, hogy értő emberekkel van dolgom. Kérem, fáradjanak beljebb, hogy a maga teljességében is megismerhessék otthonomat. – kért minket Akiwa, azon a jellegzetes, mély japán tónusban, tökéletesen formázva szavainkat, de elnagyolva, az abban lévő dallamot.

Anélkül, hogy választ várt volna, máris tessékelt minket beljebb, megkerülve - az egyébként szintén nagy gonddal - japán mintára készült házat, hogy a kevésbé látható helyeiről is megfigyelhessük.

Belül, még inkább hangsúlyos volt, az a meseszerű elrendezés, gondosság, ami az alkotót dicséri.

A ház mögött, egy kisebb kerti tó ragyogtatta vissza a nemrég meggyújtott fáklyák és mécsesek fényét, mély bíborszínnel telített tükrében felszínen mi tükröződtünk, alant pedig, világítóan tarka halacskák szedegették a felszínre pottyanó rovarokat.

A közeli, kicsiny forrás vize, a csiszolt kövekkel kirakott öblébe érkezve, alig rezdített valamit a felszín nyugalmán. A házat körülvevő terület, a középponttól egyre magasodó, sűrűsödő növényekkel, sziklákkal, fehér kövekkel felszórt kacskaringós utakkal, élő, lélegző módon kapcsolódott egymáshoz. Minden egyes szeglet, a kert új oldalával ismertetett meg, mintegy felkínálva magát, egy kis elmélkedésre.

Növényzetének jórészét ismertem ugyan, de itt, méretük és formáik emberi beavatkozás hatására lettek azzá, amik most. Minél tüzetesebben néztem őket, annál inkább értettem, a vonzalmunk okát.

Természet erőinek, és az emberi teremtő gondolatnak összjátéka fogadott magába, minden egyes szikla, út, vagy fa, maga egy-egy történet. Elmesél valamit az alkotójáról.

Már sokszor képes voltam - a jelenlétem megélésének következtében -, olyan ismereteket külön-külön felfedezni a világban, melyek nekem és rólam szólnak. Persze, hogy a Mester nyitotta fel erre a szememet.

Itt viszont, úgy éreztem, mintha nem történetek halmaza, hanem egy kész könyv, egy végtelenből induló történet áramlana rajtam keresztül.

A lábam alatt csikorduló kavics, az én kövem, a sziklából véletlennek ható módon, a nyiladozó virágok, az én kedvenceim voltak. A forrás, tiszta, megcsillanó vize, nekem kínálkozott fel, hogy oltsam szomjam vele.

Ezt meg is tettem. Testemben éreztem, hogy minden porcikám felüdül tőle, agyam pedig szinte azonnal gondolatnélküli módra kapcsol, anélkül, hogy szándékosan meditálni kezdtem volna.

E kertet, úgy is megfigyeltem, mint az öt lételem; föld, víz, levegő, tűz és fa egyensúlyát, valamint, folyamatos átmeneteit egymásba.

Leegyszerűsítve pedig, a jin és a jang erők, duálpárok, hangsúlyos megjelenítése volt említésre méltó.

Talán, bárki, aki belefeledkezik eme látványba, felismerésekkel gazdagodik.

Rájöttem arra is, hogy miért természetes és miért mesterkélt ez a kert.

Valóban utánozza az itt lévő fa, a sziklák ormán kapaszkodó juharfát, de kissé felnagyítva, felgyorsítva láttatva, a fa és az elemek küzdelmét. Talán tíz, tizenöt év alatt, metszéssel, kötözéssel érhető el ez az állapot – tudtam meg később, a tulajdonostól.

Ennek, különösen látványos példányait, kicsiny edényekben tartva, a ház mellett figyeltem meg. A gazda szerint, bonsai-nak hívják. Megtudtam, hogy a legrégebbi növény a kertben, éppen egy ilyen törpe, alig térdig érő fenyő, odvas belsejével, töredezett ágrendszerével, legalább 150 éves, családi örökség, és ezek a fák eredetileg 15, 20 méteresre nőhetnek meg ez idő alatt. Kicsiny tálkájában benne sűrűsödött három emberöltő történelme. Talán eme fácska sem sejtette, hogy éppúgy világot fog járni, mint ápolói, csemete korában ott élt, az övéi közelében, majd felnőttként, az egykori ellenség földjére költözött.

És, ki tudhatja azt, hogy megél –e egy újabb nemzetközi összecsapást, és még egy békekötési időszakot is. Lesz –e majd, ki megbecsülve azt, felismeri benne a tanút a múltból, vagy haszontalan gyomként, a szemétben végzi majd?

Másik az, hogy egyetlen szál gyom sem nő itt! A háttérben láttam egy veteményest, mely bizonyosan a házi szolgálók igényeit elégítette ki. Amint innen képes voltam látni, abban nem volt semmi rendkívüli.

Sorba jártuk a kicsiny szentélyeket, ide helyezték a háziak apró ajándékaikat, megbecsülésük, hálájuk jeléül, a természet szellemeinek.

Később, a Mesterrel beszélgetve tudtam meg, hogy sinto-nak hívják ezt a vallást. Külsőségeiben inkább hagyomány, valójában belső élmény.

A házigazdánk, a kiegyensúlyozott, egyhegyű béke állapotát sugározta. Ahogy beszélgetett a Mesterrel, szívemben egész közelinek éreztem őt, még a kulturális különbségek ellenére is.

Ami még különleges volt számomra, az, hogy e terület, mintha fényesebb, ragyogóbb színezetű, kontúrosabb lett volna, mint a környező, egyhangú utcák . Legutóbb, a hegyekben, a Mesterrel együtt járva éreztem magam így.

A látvány, és az azt követő élmény, ugyanilyen hatással volt rám. Ahogy szürkült a fény, még inkább szembeötlővé vált, főként az élőlényeket, de még a mesterségesen odatelepített sziklaképződményeket, úgy fél, egy tenyérnyi szélességben, kéklő, állandóan áramlásban lévő burok vette körül. Olykor, mint kék, hideg lángnyelvek táncát látnám az égő faágak fölött, kipattantak messzire, a semmibe.

Még az út felszíne is enyhén derengett, s mögöttünk, a lábunk nyomai is szétzilálták ezt a vibrálást.

Úgy tűnt, hogy Akiwa úr legalább olyan figyelmes volt irányunkban, miként mi érdeklődtünk az ő világa felől. Érdeklődése őszintének tűnt, bár, mint vérbeli kereskedő, nyilván minden ismeretet, a maga javára képes fordítani.

Szokatlan és meglepő volt, hogy milyen szabályozott és ünnepélyes volt minden szertartásuk, a később megismert feleségével. Mintha szolgálat és megbecsülés lett volna a házastársi kapcsolat alapja. Ez időben mifelénk, a vagyon a vagyonhoz, vagy esetleg a szerelmi kapcsolat fűzhetett egybe párokat.

Ők, a japán házaspár, szinte vallásos tisztelettel viseltettek – nos, talán nem is egymás, hanem a saját szerepük, őseik kultúrája – iránt.

Mariko volt a házigazda felesége, szinte kortalan teremtés. Erőteljes arcfestése, az opera szereplőinek maszkjára hasonlított, de ebben a hagyományos selyemkimonóban, rizspálinkát és teát felszolgálva, a lehető legtermészetesebb volt. Minden mozdulata a tökéletesség érzését sugározta.

Férje, Barackvirágnak hívta, de minden alkalommal kitette a neve után, hogy

„ szan”, ami leginkább úrhölgynek fordítható.

Akiwa úr személye, kertje, felesége, háza, egyazon történetbe, a szabályozható, uralható tökéletesség látszatába illett.

Minden olyan csodás élmény volt számomra, még akkor is, mikor szinte vágyni kezdtem egy parányi, egy kis nyúlfarknyi zavarra, ebben a mennyei összképben.

Feltört, megérett bennem a felismerés, ez a hely megmutatta nekem, hogy bennem korántsincs ekkora összhang; számos metszeni, gereblyézi, gyomlálni valóm van még, a saját „ kertemben”.

Késő éjszakáig beszélgettünk, Mariko szan japán lanton játszott, hozzá magas szopránhangon énekelte nemzetük egyik hagyományőrző dalát.

Még a dal, s a zene sem oldotta fel - egyikükben sem-, azt a hihetetlenül jól működő, belső fegyelmet.

Különös, ekkor az jutott eszembe, hogy ajándék ez a békeidő, hiszen ilyen hajlíthatatlan, eltökélt ember, mint Akiwa úr is, tisztelni valóan kemény, veszélyes ellenség lehetett volna.

Ma, akik tisztelettel hajolnak meg egymás előtt, más helyzetben, egy náluknál nagyobb erő szolgálatában - saját szabad akaratukból fakadóan-, élet-halál küzdelmet vívnának egymással. Ugyanazzal a mély tisztelettel, szertartásosan, követné végig az utolsó halálos döfést, akkor is, ha ő lenne a legyőzött, de akkor is, ha ellenfelét járta át a szamurájok ősi kardja.

Mire lezajlott bennem ezen gondolatmenet, rájöttem, hogy a háború, csak az emberi lelkek félelmei miatt, a külső világban zajlik.

- Egy mester, vagy egy szamuráj, a belső béke állapotában él, vagy hal meg, vállalva, beteljesítve saját sorsát. – mondta nekem a Mester, egy későbbi alkalommal.

Végül, kedves vendéglátónk meghívására, itt tértünk nyugovóra, egy rituálisnak is nevezhető, forró fürdő után.

A beszélgetéssel és étkezéssel együtt járó szaké, nem csak emelkedett hangulatot, de gyors elalvást is eredményezett, a föld keménységű, rizsszalma fonatból készült „ágyon”.

Az utóbbi év, éberré tett, s most izgatott beszélgetésre, dobogásra ébredtem. Az egész ház szobái, valójában díszes, festett papírfalakkal volt csak elválasztva egymástól. Tudtam, hogy valami nagy baj lehet, mert mély, torokhangú japán parancsszavak között, hallottam a mesterem hangját is.

- Hozzák utánam, ki a kertbe! Nem várhatunk addig… Csak egy takaró kell…

Kissé nehéz fejjel keltem, kerestem a zaj forrásának a helyét. Mindenki a kert felőli teraszon toporgott, az egyik szolga, egy tíz év körüli kisfiú ernyedt testével, a Mester után, a tó irányába indult. Úgy látszott, hogy ájult lehetett a gyermek.

Mariko san, így, festés nélkül, kétségbeesett, sérülékeny, aggódó földi lénynek látszott most. E pillanatban azt hittem, hogy saját fia miatt aggódik. Akiwa úr, mint mindig, határozott, ám rezzenéstelen benyomást keltett.

Később tudtam meg, hogy szolgájuk 10 éves fia – Mió -, a torkának hirtelen elzáródása miatt, amit valamilyen rovar, talán egy pók, vagy darázs is okozhatott, haldoklott.

A gyermeket, mindketten ajándéknak érezték a sorsuktól, mert két felnőtt gyermekük után, jó tizenöt évre rá, egy csodás kicsiny lénnyel gyarapodott az otthonuk.

Értelme, szelídsége, szeretete áldást hozott az életükbe, új színt vitt, a kihűlőben lévő házasságukba. Úgy érezték, legalább annyira tartozik hozzájuk, mint a korán megözvegyült apjához.

Mariko san, anyja helyett, anyja lett.

Egy fiúgyermekük, nekik is meghalt, három évesen. Ennek fájó emléke is feltolult, s friss sebként sajgott, félve, hogy újabb szeretett lényt kell elveszíteni.

A nevelőanya, a mostohája, kissé korábban szaladt el, az orvosért. Ha egy fogatot talál is hirtelen, az is egy óra, mire ideér. A gyereknek pedig most kell a segítség!

Kótyagos fejemben sok minden átvillant. Említette a Mester - mikor sietsége miatt, magamban Po apót, Ten-Po apónak kezdtem titulálni-, hogy minden „gyümölcsérésnek” megvan az ideje. Ő az, kinek feladata, hogy fülébe súgja az ember-fáknak, hogy „beértél”, valamint azt mondhassa, „köszönöm a gyümölcseidet”!

Emlékeztem arra is, hogy mikor beteg voltam, valami szokatlan módon, gyógyszer nélkül gyógyított meg.

Eszembe jutottak beszélgetésünk Akiwa úrral, melyből kiviláglott, mennyire képes elfogadni a sorsát, úgy, ahogy van. Érezhetően, a saját, hozott kultúráját, módszereit, hatékonyabbnak, tévedhetetlennek tartotta, az ősi helybéli tradícióinkkal szemben. Most, mégis, a legjobb orvosságos emberért küldetett szolgájának fiáért, nagyobb anyagi áldozatot sem sajnálva, emberi tehetetlenségét ily módon elismerve.

Mindezen túl - mint megtudtam később-, kimondta a Mester számára, oly bűvös varázsszót: - Segíts!

A Mester, a tó melletti kicsiny pavilonhoz vitette a kis testet. Betakargatták, hogy csak az arcocskája maradt szabadon. Ekkor a Mester, az általam sokszor látott módon, behunyt szemmel, egy rövid ideig magába mélyedt.

Soha sem beszélt arról, hogy ilyenkor benne mi történik. Azt, hogy valami „más” lett, azt inkább, egy kellemesen lágy – ám, bőrömön lúdbőrözést okozó-, megmagyarázhatatlan lelki élmény kísérte bennem is, ehhez, csupán a Mester közelsége adott okot.

Ma, azonban, nem csak éreztem, hanem - valóban - láttam, ami akkor történt!

A kert, valósággal feléledt. Minden cserje, virág, szikla, de még a pavilonok csúcsai is, egyre ragyogóbbá váltak. Mintegy kétméteres távonként, belőlük szivárgó, sejtelmes fény, egy erőteljesebb hálózattá állt össze, mintegy láthatatlan véredényekben lassan áramolva, a Mester elé gyűlt egy pontba, itt függőleges kéménnyé válva, besűrűsödött.

Ekkor, a Mester, két tenyerét – mintegy tükörként felhasználva-, a fényfolyamot, a fekvő fiú felé irányította. Amekkora volt kezeinek nyílása, akkora fénygömb formálódott belőle. Ez a fény, egy rezgést követően, folyamatosan újra és újrateremtődve, a gyermek felsőtestére hullott. Ez, mintegy tíz-tizenkét másodperces időtartamokban ismétlődött.

Maga a Mester is fénylett, különválva a homályos környezettől, sokkalta sziporkázóbbá vált ezalatt. A „labdák” haladási irányát pedig, a kezei oldaláról lefutó folyamatos, párhuzamosan, a betegre irányuló sávok határozták meg.

Mikor a kis test, már jobban fénylett, mint az erőáramok a kertben, rövidesen minden visszaalakult annak, ami.

Megszűnt a szórt fény, a Mester leengedte a kezeit, a gyermek, alig látható módon elfordulva, kényelmesebb, alvási helyzetet talált magának.

Mindenki, beleértve engem is, tátott szájjal, meredten álldogált még mindig.

- Most már rendbe fog jönni! Csupán mélyen alszik. Óvatosan vigyétek be a helyére! Egy óra múlva ébresszétek fel, hogy ihasson valamit. Most, még kissé kábult, nehogy rosszul nyeljen.

Senki, de senki nem szólt, egyetlen szót sem.

Nem hangzott el, még egy „köszönöm” sem. Az, jelen helyzetben túlontúl egyszerű, pórias lett volna, a megtapasztalt csoda hálájaként.

Maguk elé nézve, némán bandukoltak be, a házba. Mariko san könnyei elapadtak, de örülni, még nem volt képes.

Az apa és Akiwa úr, egymás mellett haladva, szemüket kutatóan, a kisgyermek alvó arcára függesztették, majd eltűntek a házban.

Olyan dolgot tapasztaltunk valamennyien, amit hosszú idő alatt tudtunk csak feldolgozni.

Még nem pirkadt. Visszatértünk a hálóhelyükre, a Mester úgy telepedett vissza a fekvőhelyére, mint aki nagyon elégedett, mert megpucolt az imént egy zsák apróhalat. Ismét értetlenül álltam ott, hiszen magyarázatra vártam. Az már nem volt csoda, hogy ismét nem kaptam meg!

Aludni, egy szemhunyásnyit sem tudtam.

Nemsokára megérkezett az orvos, a papírfalak jóvoltából értesültem, hogy a gyermeknek semmi baja. Igazából, csak erősítő teát adott a gyerek számára, mert úgy ítélte meg, hogy a háziak sokkal inkább rászorulnának némi ápolásra, a történtek után. Minden áron, meg akarta ismerni az „elkövetőt”, mert ő maga is az energiák, a jin-jang egyensúly helyreállítására tette fel életét. Ha jól hallottam, egyike volt a város legismertebb akupunktúrás orvosának.

Akiwa úr mély tapintatának köszönhetően, mégsem zavart meg senki, a pihenésünkben. A háziak őt is marasztalták, kérlelve őt, bekísérték egy vendégszobába, mondván, hogy reggel megismerheti a Mestert.

Nem tudom, mikor aludhattam el, de úgy tűnt, talán egy perce lehetett, mikor valaki szelíden, csendesen ébresztgetett. A Mester volt az.

- Készülj ! Indulnunk kell!

- ?????

- Most!

Igazán szerettem, hogy ennyire bőbeszédű Po mester! De kaptam magam azonnal, mert semmi kétségem nem lehetett, hogy ő egy perc múltán itt hagy.

Úgy osontunk ki a házból, a kelő nap fényében, mint a tolvajok.

A Mester megállt egy rövidke pillanatig a kövecskékkel szórt ösvényen.

Egy jelet rajzolt a lábával az útra, jól látható helyre.

Mikor elkészült, felismerni véltem benne ugyan azt a formát, melyet betegségem során látomásban észleltem, majd valóságban akkor, mikor a Mester tanítványának fogadott.

Nem a szokványos írásjelek egyike volt ez. Ha kitalálni akarom, úgy túl sok a jelentése. Ezért, megkérdeztem a mestert:

- Üzenni kívánsz? Ha igen, mit? Lesz-e olyan, itt a házban, aki meg fogja érteni?

- Nem lesz, hanem itt is van. Nem is egy, hanem mindjárt, kettő! De szerinted mit is jelenthet? Ne az eszedet, hanem a szívedet használd, inkább érezd meg a tartalmát!

- No, várj csak, Po mester! Nemrég, még Lu-nak szólítottál, ami nagy embert is jelent, most meg Ló-vá teszel? – kérdeztem őt, amire rég látott huncut mosollyal jelzett vissza.

- Csak próbálkozz, semmit sem veszíthetsz vele! – mondta, miközben új, ismeretlen úticélja felé indult.

- A jel egyik felét leginkább kalitkának gondolnám.

Esetleg kinyílt? Nyílás? Vagy csak képzeletbeli a rácsozat?

- Jó, jó! Bátran, csak tovább, nyomon vagy!

- A jel értelme takar valamit, ami nem lehetséges, a valóságban! – folytattam felbátorodva, de már sokkalta szabadabbra engedve gondolataimat.

Sült, tűz, élet, repül… Valahova, ahol még senki sem járt… Hegycsúcs? Na, igen! Megvan!

Sokkal ismerősebb lesz a jel, ha úgy képzelem el, amint egy hagyományos írásjelet - térben, felülről figyelnék meg!

Igen! – lelkesültem fel. Igaz lehet, a tűz és a madár! A madár, - tűzmadár-, álmodott magának egy kalitkát, hogy megvédje a világot attól, hogy álmában véletlen felgyújtsa azt.

Mikor felébredett, fel kell emelkednie, hogy lángra ne lobbantson mindent. Talán, egy égi sziklaorom az, ahonnan fényt, szabadságot kiált a világ számára!

Hoppá! Most találtam ki, hogy mit jelent, a bölcsek által tisztelt „kakas” szó!?

Ezen a földön, ő a választott jelképe az ébredésnek!

- Látod, ennyi. Ha nem köt gúzsba ezernyi, berögzült gondolat, úgy végre, te lettél az, aki a hajnalt hozza!

- Nem úgy akartad mondani, hogy „ kiáltja” ?

- Nem. Aki hozza azt!

A házban, aki a tűz erejével már megismerkedett, az, az orvos, ki ismeri, az erővonalak titkait. És valaki, akitől oly szép és sugárzó a japánkert! Az, illetve ő adja meg, azt az egyéni hangulatát, amitől olyan különleges. – mondta a Mester, miközben gondolataimat, hol Akiwa úr, vagy felesége között futtattam.

- Nem talált! –mondta a Mester, válaszul a gondolataimra. Immáron sokadszorra tette ezt, egyszerűen átlátott rajtam.

- A kis betegem az! Az Ő lelkétől lett több, varázslatosabb a kert.

- A benne lévő, legtisztább szeretet az a tűz, melytől minden virág és minden ember megnyílott neki és egymásnak. A szeretet táplálja a világot akkor is, ha esőnek, vagy szélnek, vagy napsütésnek is nevezed valamely megnyilvánulását.

Ez a gyermek, valószínű, hogy ezért született. Általa is több, elviselhetőbb lesz a világ. Hogy mennyi ember életét fogja megérinteni, az valóságban nem is olyan fontos. De aki magához engedi őt, annak élete örökre megváltozik.

- Azt mondod, hogy tőle ragyogott annyira az éjszakai kert?

- Igen, azt.

Ahol a szeretet él, ott az erő a legtisztább formájában is jelen van. Emlékezz, hogy együtt figyeltük az energia gömböcskék táncát, fenn a hegyekben, a hóhatár fölött. Ott, ahol az ég és a föld egymáshoz hajol.

- Igen, emlékszem. Arra is, hogy eddig, nem igazán beszéltél az Erőről. Ezeket a tűhegynyi gömböket, melyeket mindig is láttam, te nevezted először életerőnek.

Az emberek többsége - mint később rájöttem -, észre sem veszi jelenlétüket. Sokszor hevertem gyermekként, gondtalanul elmerengve a fűben, mikor láttam ezeket a hol szappanbuborék vékonyságú üres, vagy világító, telt, vagy egy kissé nagyobbacska méretű, belsejében egy sötétlő pontot hordozó, cikk-cakkban repkedő valamiket. Olyan a reptük, mint a rovarok cikázása. Azt is megfigyeltem, hogy néha váratlan eltűnnek, vagy valahol, csak úgy létrejönnek a semmiből. Hogy véletlen sem keverem össze a bogarak szárnyalásával, azt a szikrázó, csikorgós, fagyos időben való megfigyelésem is megerősítette.

Egy alkalommal, a Mester arra irányította a figyelmem, hogy a pillangók és egyes rovarok, csekély erővel bírnak, így cikk-cakkos repülésük, követik az erő áramlási vonalait - mintegy sodortatva magukat, abban.

De mégis, amit a kertben láttam, az felülmúlt minden eddigit!

- Amit kibocsátasz magadból, előbb, vagy utóbb mindig utolér!

Tetteid, gondolataid mögött érzések húzódnak meg, ezekből formálod – tudattalanul-, a külső világodat.

A kisfiú, amit kibocsátott, az tért vissza hozzá, segítség formájában.

- Nem lesz –e ettől így kevesebb az amiből, vagy akiből ez az erő kiáramlik ?

- A fény és a szeretet, a létezés – itt akarva nem életet mondok, hisz a létezésnek egy parányi szikrája csak a földi élet—, azonosak egymással.

Minden, ami evilági, ha elosztod, fogy.

Minden, ami Örökkévaló, ha megosztod, sokasodik.

Igazából, csak ettől gazdagodsz!

Olykor a létezés úgy dönt, hogy meghosszabbítja az életet, de olykor az élet, a létezés magasabb formáját választja.

- Mester! Kérdezhetek egy kényes kérdést is ?

- Mégpedig?

- Olyan csodálatos volt az, amit velem, vagy a kisfiúval tettél! Ezúton is köszönöm! Nem akarok szemtelen lenni, de kíváncsi vagyok, hogy vannak-e korlátjaid a gyógyítás terén, és hogy sikeres volt-e minden próbálkozás?

- Ha azonosnak érzed magad a Létezéssel, akkor mi lehet a korlát? A második kérdésedre: Igen és nem.

Sikeres, mert ott és akkor tettem azt, amit tennem kellett. De soha nem én döntök! Én, csak átalakító, vagy irányadó lehetek, meghajolva egy sokkal nagyobb akarat előtt. De, a korábbi mondandómból következik az, hogy a Lét, néha másfelé halad tovább.

Az élet olykor veszít, hogy a Lét nyerhessen!

- Tehát, a kezelésed ellenére, mégis meghalt valaki?

- Olykor, igen. De, mi a különbség? Az orvos sem éltetheti a végtelenségig, egyik betegét sem. A pap könyörgése „süket” fülekre talál. Kudarc? Az orvos másnap is gyógyít, a pap, nem hagyja el istenét. Sokkal fontosabb az, hogy mindannyian tettük a dolgunkat, elfogadva saját korlátjainkat.

- De, az előbb azt mondtad, hogyha akarod, nincsenek korlátok.

- Jól figyeltél. Azonban, más szereplőknek, lehetnek! Meg is hagyjuk azokat, a szabad akaratuk kívánsága szerint. Azaz, nincs gyógyíthatatlan betegség, de van gyógyíthatatlan ember!

- Mester! Képes lennék-e megtanulni azt, amit tudsz a gyógyításról? Ez a világ legcsodálatosabb érzése lehet!

- Ha tanulni vágysz, rossz helyen kopogtatsz! Erre, ott vannak mindazon gyógyítók, akik ismerik és alkalmazzák a „ csí” erő titkait.

Hosszú évek fáradságos tanulásával, valamint sok pénzzel, esetleg harcművészetek elsajátításával képes leszel az erőt alkalmazni.

- De mester, én tőled szeretnék tanulni!

- Még mindig nem érted, hogy soha, senkit sem tanítottam semmire?

Elmondtam, hogy vannak a nevezett emberek, akik a tanulást választották, hogy megismerhessék és használhassák az erőt.

És vannak mások, kiket az Erő maga választ eszközül, megadva hozzá a Tudást. Választhatsz, hogy erővel, vagy szeretettel kívánsz-e gyógyítani? Hogy te melyikre mutatsz hajlandóságot, most eldöntheted.

Ám, ha az Erőre vársz, senki sem ad biztosítékot, hogy valaha is a munkása leszel!

Amit „adhatok”, az az, hogy miként kínálhatod fel életed, a szeretet forrásának. Hogy bármely pillanatban kész legyél, befogadni és árasztani a csodát.

- Mester, én tőled kívánok tanulni, hogy miként ajánlhatom fel az életem, a Létezésnek!

Még sokáig beszélgettünk, mire a pihenő ideje eljött, a varázslatos város eltűnt a szemünk elől.

Megéheztem, az előző napi bőséges vendéglátás emléke nem töltötte meg a gyomrot. Értetlenül álltam azelőtt, hogy miért kellett „menekülni” Ordoszból, hiszen hihetetlenül sok lehetőséget láttam itt mindkettőnknek. Rengeteg dolgot tanulhattam volna, a Mester pedig élete végéig fejedelmi bánásmódban részesült volna. Már megint nem értem, nem értem!



- Figyelj rám Lu ! Ez a város, már nem az, mint az alapításakor volt, azaz, a Tudás szentélye! Mára, csak a kalmárok, kupecek, jól öltözött hájas-nyájas, vagy éppen rongyos gonosztevők fészke lett.

Maguk módján, ők is teszik a dolgukat, ezért nem ítélkezem felettük. Csupán nem azonosulok velük.

A te vágyad, hogy tanulhass. Dicséretes, de nem tudod, hogy a káprázat szétforgácsolná az erőidet, végül talán, semmiben sem leszel képes kiteljesedni. A vágyaid foglya leszel! A tanulás pedig, mint már oly sokszor a történelemben, gátja lehet, az igazságról való Tudásnak!

Talán, lesz belőled, „valami”, vagy „valaki”. Azt viszont elfelejtenéd, hogy tovább kutass: ki is lehetnél valójában?

- Igazad lehet, Mester. De azt még mindig nem értem, hogy miért kellett titkon elrohanni! A háziak, bizonyára elképedtek, hogy leléptünk!

- Nemcsak te, hanem én magam is - „visszaálmodhatom magam”- egy kalitkába.

Hogy aranyból készült-e? Az a rabot, semmiképp nem vigasztalja!

Kinek kell, az idővel megérti, kinek nem, annak hiába is magyaráznánk!



Elosztotta a Mester - a talán kétmaroknyi- barnarizsét. Ha jól láttam, mintha kissé többet juttatott volna nekem.

Ízesebb, emlékezetesebb ebédem, azóta sem volt.

Lepihentünk, egy gyönyörű, terebélyes, lombos fa alatt. A nap fénye, mint ezernyi fénypillangó, játékosan vibrált az avaron. A gyengéd szellő, pedig huncutul csiklandozta a hajamat.



Hosszú, színes álmot láttam;

Felemelkedtem a földről, akaratommal irányítva testemet.

Amerre ellebegtem, minden sziporkázni látszott utánam. Egyre kevésbé észleltem a részleteket, valószínűleg, még feljebb emelkedtem.

A magassággal együtt, mintha valami arányosan tágult volna bennem – de nem a lélek!, hanem inkább a szeretet—, semmihez nem hasonlítható érzése.

Mintha húzott volna felfelé, még magasabbra, valami ismerős erő, talán egy csúcs, valahol a világ közepén, egy otthon, ahol az ég és a föld örökkön összetartozik!

Végre megérkeztem!

De lehet az, hogy még el sem aludtam?







Írnák, 2005. 12. 24.

(irmagkert.blogspot.com)

csabi187