Rovat: Hírek - 0

"..Ekkor, persze eszembe sem jutott az, amit már olyan jól megértettem, mikor a Mester mondott egykor, tanításában nekem: — Csak a balga nem fél soha.

A bátor pedig felülemelkedik félelmén. Sőt, akár hajtóerőként használja fel azt! Aki „fél” az még nem az „egész”. Ha csak a testeddel érzed azonosnak magad, valójában csak fél ember vagy. Ha tudod az örökkévalóságod, a test még lehet óvatos, vagy nyugtalan, de elmédet nem köti gúzsba a rettegés. "



             _______________________                    _____________________

 

Po mester és jómagam, felhasználtuk az áradásokat arra, hogy a szerteszéjjel induló kereskedelmi hajók között, keressünk munkalehetőséget.

Végül, találtunk is olyat, amely viszonylag nagy mérete miatt, 5-6 embernek is adott munkát. A tulajdonos nemrégiben hajította ki két emberét, mert minden kikötésnél eltűntek, hogy kedvükre italozzanak. A kirakodást, olykor csak fogadott kulikkal tudták megoldani, a két részeget pedig, úgy kellett összevadászni valamelyik ivóból.

Míg ezen bosszúsága miatt, jószerivel csak annyi volt az alkalmassági vizsgánk, hogy megkérdezték, szeretünk-e, italozni. Miután kiderült, hogy csak módjával, a gazda nagy dérrel-dúrral felfogadott. Abbéli reményének is hangot adott, hogyha nem így van, örömmel a tengerbe fog hajítani minket, s az út további részében úszva fogjuk a hajó nyomát követni.

Az utazás első felében lehajóztunk a Sárga- folyón, majd rövid kikötés után, kiértünk a tengerre, majd északnak fordultunk, főként a déli tartományok élelmiszereivel, hogy északon szénre, érctömbökre cserélhessük azokat –tudtam meg, a gazdánktól.

Hárman voltunk fogadott munkások, a többiek négyen a családhoz tartoztak, kettőnek felesége és négy gyereke is a fedélzeten tartózkodott. Kikötők közötti hajózás nem túl eseménydús egy vitorláson. Ekkor javítjuk a felszerelést, csomagoljuk át, szárítgatjuk a vihar utáni csendben az elázott rakományt, halászunk, füstöljük fel a zsákmányt, készítjük az ételeinket.

Ellátásra, igazán nem lehetett panasz, mert a hajó gyomra egy kisvárost is jóllakatott volna. Étrendünk változatos és bőséges volt.

A zsúfoltság, az összezártság viszont állandó feszültségekkel járt. A család egyik fiatal férfitagja vitte a vezéri feladatot, a tulajdonos pedig az üzletet. Talán jó is volt ez így, mert gazdánk kicsiny méretét, a szavaiban rejlő fenyegetés sem tudta megnövelni, így tekintély, az erőviszonyoktól függött. Ez időben valójában ritkán volt lázadás a hajókon, mert törvényeink szerint, a kapitány a hajó császára. Mindennemű, őt ért sérelmet megtoroltak, olyannyira, hogy akár az életével fizetett az, aki meglopta a rakományt, vagy megütötte a feljebbvalóját. Ettől nagyobb vétek, csak a kalózkodás volt, amit a déli országok hajósai előszeretettel gyakoroltak is.

Szerencsére, a part menti kereskedelem viszonylag biztonságban volt. Az idegen európai népek hadihajóit gyakran láttuk utunk során, szinte fel is váltották a császári flottát. A sarcot ők is beszedték, ám ezt nem kalózkodásnak, hanem adónak nevezték. Valójában, az ország egészét nézve, meglehet, hogy több kincset vittek el, békével, adó formájában, mint a maláj kalózok.

A szabad kereskedők, a területi központokban kellett hogy leróják kötelességüket, pénzben, vagy értékben.

Erről való igazolás mentette fel őket, a csempészés vádja alól, amikor ellenőrzésbe futottak.

A Mester is, csak egyszer járt errefelé élete során, az elmúlt jó harminc év alatt, elmondása szerinti kicsiny kikötők, valódi városokká fejlődtek, annak minden előnyével és hátrányával együtt Mester szerint, a feltűnő gyarapodás mögött, nem folyik értékteremtés, csupán a javak újraosztása zajlik.



Egyszer a következőket mondta erről:

— Minden csoport, társadalom szükségszerűen a hanyatlása irányába tart, mely nem becsüli a saját földjét, javait. Nem dicsőíti azokat, akik kezük, vagy szellemük segítségével — együttműködve a természet erőivel-, valódi értéket teremtenek. Leginkább akkor közeli a vég, mikor az örökkévaló értékrendekről is lemond, a látszat érték javára.

A valódi érték az, amelynek korszaktól, népcsoportoktól függetlenül, az emberiség egészének javára válnak.

Csökkentve a szenvedést, ételként jóllakat, kiszolgál, vagy szépséget áraszt, vagy gyógyírként a test nyűgjeit enyhíti.

A valódi érték az, amely értékes akkor is, ha egyedül vagy a világon.

Az örökkévaló érték az, ami előtted volt és utánad is létezni fog, tőled függetlenül.

Lásd, ma az örökkévaló értéknek van ma a legkevesebb becse. Ilyen a levegő, a víz, a Föld, a Nap langy simogatása, vagy a természet élő alkotásai, akik elviselhetőbbé teszik az ember életét e földön.

A pénz, a gazdagság, csak az emberek között élő megállapodás.

A túlzó bőség meghozza magának a saját kártevőit. Mint a túlburjánzott jang, ami jin-be csap át.

A lélek tiszta fényét, a külvilág fénye homályosítja el, ez a hamis csillogás, a Fény-űzés!

Ez a fény, csupán szalmaláng. Akkor a legragyogóbb, mielőtt végképp kialszik.

A bölcsek útja, szenvtelen középút. Sem ezt, sem amazt nem engedi túlsúlyba lendülni az élete során. Az élet, az emberi szellem kötéltánca.



Kevesen gyarapodnak, sokkal. Nem csak a könyvelés ért el hihetetlen magas fokot, hanem az adminisztráció útvesztői, kitűnő lehetőséget adtak, a korrupciónak. Az így, vagy úgy létrejövő bevétel, mintegy kasztként emelte a pénz cápáit a többiek fölé. A Mester, már Ordoszban elmagyarázta, hogy a bőség elvakít, a szükség egybe kovácsol embereket. Ezért, ritka kivétellel, olyanok szolgálatában dolgoztunk, kik nem tagadták meg a közösségüket velünk. Mert - a Mester szerint- nem csak azok élhetik meg az embertársaikkal a közösséget, akik azonos anyagi színvonalon állnak, hanem azok is, akik gyárakat, vagy országokat irányítanak, de soha sem felejtik el, hogy a vezetők, csak az őt szolgálókkal együttműködve képesek a világban cselekedni.

A fej és a kar, ha együtt tud működni, az gyarapodás, ha bármelyik nem teszi a maga dolgát, a széthullás következik.

— A fejre, csak a kar képes feltenni a koronát! - mondta egykor, Po, a Mester.

Amire még jól emlékezem, ekkor jött az a tengeri vihar, mely megmutatta, hogy a Mester szavai, hogyan jelennek meg a valóságban.

Az esős évszakban indultunk észak felé, a néha megszűnő esőnek valóban örültünk. Az egyik ilyen szünet után, a fellegek ránk szakadtak, hogy bepótolják azt a kihagyást, amit az előző nap elmulasztottak.


Életemben ekkora vihart nem éltem meg! A tenger hullámai őrült erővel csaptak át a fedélzeten, szaggatva rakományaink és felszerelésünk jórészét. A zuhogó eső is jelentősen gyarapította, a hullámok által bekerült vizet. Alig néhány perc alatt, kritikussá vált a helyzetünk. Kevesen voltunk kiszolgálók, a vihar pedig a hajónk legváratlanabb helyein okozott vészhelyzeteket. Sokszor és sok helyen éltem már át tomboló viharokat. Amire azonban a nyílt tengeren képes, azt elképzelni sem tudtam. Sokszor féltem már életemben, de ezt a fojtogató kínt soha sem tapasztaltam. Éreztem, hogy egyre merevebbek az izmaim, utasításaimnak csak késve fogadnak szót.



Valójában, minden nehéz helyzetben volt valami kapaszkodó az elmém számára, remény a túlélésre. Féltem és bíztam is egyszerre!

A tenger volt az, ami fölém nőtt. Ettől fogva lett számomra „A Tenger”. Megfosztott a remény utolsó szikrájától is, teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam, mintha azt harsognák a hullámok: — Mostantól mi uralunk téged!

Nem is félelem jött velem szembe, a hullámok hátán, hanem a végtelen magány, a megsemmisülés érzése. A Tenger, kontra ember.

Ekkor ébredtem rá igazán, a saját parányi mivoltomra. Sokkal rosszabb volt ez, mint a halálfélelem.

Nem tudom, hogy társaim miként élték meg ezt az állapotot, de engem szinte megsemmisített.

Ekkor, persze eszembe sem jutott az, amit már olyan jól megértettem, mikor a Mester mondott egykor, tanításában nekem: — Csak a balga nem fél soha. A bátor pedig felülemelkedik félelmén. Sőt, akár hajtóerőként használja fel azt! Aki „fél” az még nem az „egész”. Ha csak a testeddel érzed azonosnak magad, valójában csak fél ember vagy. Ha tudod az örökkévalóságod, a test még lehet óvatos, vagy nyugtalan, de elmédet nem köti gúzsba a rettegés.

Azokban a percekben viszont még mindig a régi énem cselekedett helyettem.

A Mester, bizonyára észlelte a tétovázásomat, mert mikor hátrafelé tartott, kezében ujjnyi vastag kötelekkel, megérintett, közben átadott nekem is vagy öt méteres darabot belőle:

— Az vagy amit gondolsz. Nem akarod kipróbálni, hogy mire vagy még képes?

Csak nyerhetsz, de semmiképpen nem veszíthetsz!

Legkevésbé sem voltam filozófikus hangulatban, de szavai, érintése, mosolya mintha egy csapásra megváltoztatták volna a belső érzéseimet.

Ami eddig fenyegető gócként fékezett, az egyszerre, hatalmas fizikai robbanással töltötte meg izmaimat, tetterővel és hihetetlen részletgazdag látásmóddal, éleselméjűséggel ajándékozva meg.

Már sokszor hallottam, hogy milyen a halál sárkányának lehelete, van, ki szörnyethal tőle, van, ki szárnyakat kap általa. De hogy mindkettőt is megtapasztaljam egymás után?

Mindenki egyenként is, de közösségként is, a túlélésért harcolt. Köteleket erősítettünk egymáshoz, vagy a hajóhoz, mikor mit csináltunk éppen, hogy a víz, el ne sodorjon. A korábban emlegetett torzsalkodásnak nyoma sem volt.

Az erőviszonyok és a tapasztaltság függvényében, ki-ki tette a dolgát.

A kakaskodók, hencegők, a legkeményebb, legveszélyesebb helyeken dolgoztak. Ugyanúgy figyeltek egymásra, segítettek, mint a legjobb testvérek. A szükséges dolgokat, kézjelekkel üzenték egymásnak. A beszédnek amúgy sem jutott sok szerep, a bömbölő viharban.

A hajógazda a kormánnyal küzdött, az egyik asszony segített a széllel szemben tartani a vitorlást. Az erős, fiatal férfiak a vitorlákat kezelték, nők és gyerekek a vizet merték, mert a hajó már kezdett megdőlni.

Jómagam, főként az elszabaduló rakományt próbáltam megfékezni, újrakötni, ami azonban nem volt egyszerű, a himbálózás miatt. Ráadásul, erőm jó részét, a hullámzás miatt feltörő rosszullét leküzdése emésztette fel.

A fedélzeten lévő nehéz dobozok döngve csapódtak hol a hajó oldalvédjéhez, hol egymáshoz.

Épp hátul dolgoztam, a Mester pedig — nem hittem a szememnek - oly fürgén és gyakorlott hajós módján mászott fel az árboc csúcsáig az elszakadt köteléket kicserélni, mintha ez minden napos tevékenysége lett volna -, felettünk dolgozott, amikor az egyik vízmeregető kisgyerek, a két hatalmas fadoboz között akart átszaladni.

— Vigyáááázz! — Abban a pillanatban ordítottam rá, de nem figyelt.

Egy másodperc múltán, a jó kétmázsás csomagok újra összecsattantak, maguk közé préselve a zsenge kis testet. Igazából, hangjuk sem sokat változott, ugyanúgy, kemény döngéssel ütődtek egymáshoz, a húsról, vagy halálról fogalmuk sem volt. Egy jajszóra sem volt idő, a következő hullámvölgynél szétcsúsztak, a kis testet egy fodor magával ragadta.

Amennyire mód volt, gyorsan rohantam a helyszínre, a kötelet, ami a dereka körül volt, húztam a fedélzetre. Az, viszont már üres volt.

A kezemben lévő kötelet tartva álltam, mikor az édesanya is odaért. Ő is látta, az eseményt. Szemében, az anya végtelen fájdalma, addig soha sem látott kétségbeesés tüze villant. Ez, a következő hullámmal elmúlt. Mintha, a gyermek, holtában magával rántotta volna az anyja szenvedését.

Ekkor, az anya, álomszerű mozdulattal, valahová a messzibe tekintve, máris indult vissza, a vizet merni.

Láttam, hogy tehetetlen vagyok. Folytattam én is, a munkámat. A vihar elején, mindenünket próbáltuk menteni. Mostanra már ez, hiú ábrándnak tűnt.

A tenger és az elemek, mindig elveszik azt, ami őket illet. Az ember pedig, jó esetben csak segíthet neki, adakozással.

A Mester és a kapitány, fejszével járták a fedélzetet, elvágva számos nehéz tárgy kötelékét, azt is, amit nemrég rögzítettem újra. Minden jelentős fedélzeti súly, a vízbe került. Ettől, a hajó imbolygása alábbhagyott, jobban irányíthatóvá vált.

Aki tehette, mindenki szivattyúzott, vagy vizet meregetett.

Talán, még egy óráig tartott az elemek tombolása, majd hirtelen békéssé vált minden, még a Nap is átderengett a felhők közül. Később hallottam a tengerészektől, hogy gyakorlatilag nem tudni, mi okból menekültünk meg, mert a víz a raktérben a határérték felett volt. Amennyiben, éjszaka ér ugyanez a vihar, esélyünk sem lett volna a túlélésre! Nem tudtuk volna, mihez nyúljunk, mit javítsunk a károkon.

Mintha, egy tudattalanul létrejött csereüzletet kötöttünk volna, a mélység sötét királyával.

A legifjabbak legjavából áldoztatott fel, egy ártatlan gyermek.

Újabb óra múltán, a hajóteknőt vízmentessé tettük, a maradék rakományt újra rögzítettük. Túléltünk, a kevéssé értékes poggyászaink és rakományunk kicsiny része veszett oda. Minden veszteség ellenére, a tenger kegyes volt velünk.

Nem így, a matróz családjához.

A fáradság, a végső kimerültség nem hagyott erőt, a veszteség fájdalmaira. Szó nélkül, üresség érzésével, mint valami lelketlen agyagfigurák álltunk.

Sem a gyász, sem kétségbeesés, sem a megmaradásunk feletti öröm, nem tudott beférkőzni közénk.

Délután, még leengedtünk minden vitorlát, kivetettük az úszóhorgonyt, amely lassította a hajó sodrását, és mindnyájan lepihentünk.

Kora este, megtartottuk a jelképes temetést.

Mindenki valami egyéni áldozatot vetett a tengerbe, az elhunyt kisfiú emlékére. Kicsiny, úszó, gyertyadíszes tutajocskával és a szülők könnyeivel búcsúztunk tőle. A kistestvér láthatólag még nem volt tudatában, a végleges veszteségnek.

A Mester, talán, már nem élt meg veszteséget. Mi, felnőttek, másként éreztük. Nekem még, nagyon fájt, az ő tragédiájuk.

Majdnem mindenki sírt. Az anyából, most tört elő először, a végső kétségbeesés.


Később, az eseményeket összegzendő, a Mester a következőket mondta:

— Ha bánat ér, jó, hogy gyászolsz. Ha örömöd fakad, fejezd ki. Tudd, hogy erősebbek nálad. Ha harcolsz ellenük, már a kezdetén elveszted a háborút, végtelen nyomorúságot teremtve magadban. Az érzelmeink, a végtelenség kútfőiből táplálkoznak. Ha átengeded magadon őket, fejet hajtasz egy nagyobb hatalom előtt. Fogadd el a pillanatot olyannak, amilyen. Az elfogadás, megadás visszavezet a középponthoz. Újra erőid birtokában lehetsz.

— De Mester, talán épp az együttérzés különböztet meg minket sok állattól!

— Nem! Nem vagyok érzéketlen. Csupán sokkal gyorsabban zajlanak le bennem ugyanazok a folyamatok, mint másban. Nekem percekben, másoknak akár emberöltő hosszban ég szívében a fájdalom.

Ebből az egyensúlyi állapotból, képes vagyok, akár hatni is mások életére azáltal, hogy nem merülök el velük gyászukban. Képes vagyok felemelni szívüket, de csak akkor, mikor erre ők késszé válnak.

Az együtt szenvedés fenntartja a fájó állapotot, de az együttérzés, a szeretet, megértés, türelem az, ami abból kiemel.

Segíteni, kiemelni valakit nehézségeiből, csak felülről vagy képes.

— Már értem. Bizonyára jól esik bárkinek, ha a kútba esett, valaki mellé ugrik, osztozva a sorsában. De amikor elmúlik az első pánik, lehet, hogy megkérdi, hogy miért nem dobtam neki inkább egy kötelet?

— Valahogy így!


Ezután, gond nélkül elértünk az első kikötőig.

A hajón, a szeretet és az együttérzés emberfeletti hatalmai uralkodtak a későbbiekben.

Egyik sötét éjjelen én szolgáltam.

Mintha egy gyermek nagyságú, áttetsző alak állt volna egyik éjjelen a hajó orra felett. Ott, ahol a kicsiny barátom, mindig oly szívesen nézelődött.

Hogy valóban ott volt –e, vagy a képzeletem játszadozott velem?

Vajon mindig, minden kérdésre kell tudnunk a választ?

Olykor talán jobb, ha a titok megmarad titoknak.

A Tenger, úgy is telve van varázslattal.





Írnák, 2006-02-27.

(ÍrMagkert)

csabi187