Rovat: Hírek - 0

(A Mesterrel jártam - 7.)

„ — Minden csak a maga helyén tökéletes. Ami előny a tengerben, az hátrány a folyón. A futó embernek előny a könnyű testsúly, az inas alkat, de egy birkózó joggal áhítozik nagyobb, megingathatatlan testtömegre.

Ha megtalálod az igazi helyed, nem fog az életed hajója megfenekleni.” — gondoltam, a Tanító helyett.


                   ______________________                 _____________________


A tenger volt az elmúlt másfél hónap alatt az otthonom, tápláló anyám, félelmetes ellenfelem. A Mester és én nem voltunk korábban részei ennek a hatalmas közegnek. A víz végtelen ereje és türelme, minden küzdelmes nap után új ismeretekkel gazdagította életem. Már nem volt ellenség, hanem egy megismert barát. Mára, szinte bölcsőként ringatott álmomban. Tengeri betegségem, a hatalmas vihar után, szinte egy csapásra elmúlt.

Társainkkal eltéphetetlen kapocs alakult ki, mert egyé kovácsoltak minket a nehézségek. Sokszor és sokáig hallgatták a Mestert, mikor az élet és a létezés örök titkairól beszélt. A máskor visszahúzódó, olykor csípős nyelvű embert, sehol sem találtam. Hosszú, közvetlenül érthető mondatai, nem keltettek nehezen feldolgozható gondolatörvényeket, hanem akadálytalanul áramlottak a hallgatóság fülén át, le a szívükig.

Így együtt, Őt hallgatva, mindenkinek könnyebb volt elfogadni a tengeren történt veszteségeket.



— Soha sem leszünk képesek, emberi mivoltunkban meghatározni, hogy mikor szülessünk, vagy mikor haljunk meg. Még akkor sem, ha az utóbbi — látszólag - elérhető. Legalábbis, a halál idejének választását illetőleg.

Az életünkkel az rendelkezik, aki adta azt.

Az életünk minősége, a mi szabad választásunk.

Az ember is a természet egyik láncszeme, hatnak ránk a kozmikus ritmusok. Nekünk is vannak téli, tavaszi vagy beérési időnk. Egy kis csecsemő is képes, egy hét alatt is betölteni a saját teljesnek szánt idejét. Amire született, azt elkerülhetetlenül beteljesíti.

Valamit megváltoztat a világból. Emberi kapcsolatokat, érzelmeket, visszafordíthatatlanul alakít át minden egyes perce, a saját kis környezetében. Ha meghal, halálával is tanít. Arra, hogy egy nagyobb, erősebb hatalom működik valamennyiünkben. Azt sem könyörgéssel, sem fenyegetéssel nem téríthetjük el dolgától.

Az olykor beköszönő, csodának hívott kegyelemre, nincs magyarázat.

Van, mikor megdolgozunk érte, van mikor akkor is kapjuk, mikor leginkább érdemtelenek vagyunk rá.

A pillanatnyi fájdalom – hosszútávon - értelmet nyer. A lélek az Öröklét piciny szikrájaként parázslik itt a Földön, de az Örökkévalóság körforgásába, időről – időre visszatér. Minden fontos sorshelyzet, abba a magba van beírva, amelyből az élet kerekedik ki. Legyen az egy óriási juharfa, vagy egy embergyermek. Minden egyes részletünk, hajtásunk annak a tudatában él és szolgál, hogy ideje véges.

De ahogyan egyre távolabb kerülünk a Földtől, az Anyánktól, elkülönültnek érezzük magunkat a világ egészétől. Mikor elsőként jelentkezik az éntudat, attól a pillanattól feladjuk az örökkévalóságunk bizonyosságát.

Kijelentjük; én vagyok én.

Azzal azt is kijelentjük, hogy az összes többi már nem én vagyok!

Onnantól lettünk halandók.

A halandóság, vagy halhatatlanság, csak gondolatainkban létezik.

Mikor mit hiszünk, mikor mivel, vagy kivel érezzük azonosnak önmagunkat.

Ha belső békében élünk, sem ez, sem az nem foglal el kitüntetett figyelmet.

Ez, a mindenkori Létezés egyszerű titka.

Aki a saját halhatatlanságát hangoztatja, azt elkerüli a véges Élet számos csodája. Kerüli a megmérettetést. Pazarló és üres életet él.

Aki a halandóságának bűvöletében él, az képtelen megnyílni a Végtelen ajándékainak. Életét a félelem és az önzés uralja.

A megélés, elfogadás összekapcsol az Egyetlen erőforrásával, a Szeretettel.

A Szeretet, érzéseken — ami az érzelmeink felett áll – kapcsol egybe valamennyiőnket. Az elhunytakat és az élőket egyaránt.

A testek, mint mágnesek kapcsolódnak energiakörbe egymással. Egy gyermek elvesztése, ezért is olyan fájdalmas. Azonban az egymással összekötő szeretetkapocs soha sem szűnik meg, mert nem függ a halandó részünktől.

Ennek a mély érzésnek a felidézése képes csak túljuttatni a gyászon, ezáltal mindkét lekötött lelket fel tudja szabadítani.

Míg a földön az ellentétek vonzzák egymást, addig az örökkévalóság természete, a hasonlók vonzalmán alapul.

Amivel tápláljuk ezen oldalunkat, az árad vissza hozzánk.

Ez az a kör, ami a jin-jang ábráját körbeveszi.



A kemény, sokat próbált emberek úgy itták minden szavát, hogy a főzésre felrakott kondér alatt kialudt a tűz.

A varázst talán nem is a Mester szavai okozzák, hanem a jelenléte.

Az azonosan hallható szavak más és más értelmet lelnek mindannyiunkban. Mindenki képessé lett, hogy a saját fájdalmaira, kudarcaira és reményeire vonatkoztassa őket. Külön-külön megtettük a magunk belső utazásait, feloldottuk lelkünk görcseit, s kötöttük egybe, a szétszakadó szálakat.

Ez a jelenlét olyan, mint a havas hegyoldalban, az első tavaszi napfény. Bár a jeges, kérges felszín, még jó ideig tartja magát, már alul, látatlanul megcsordulnak a kicsiny erecskék, s futnak egyre mélyebbre, hogy összeadódva, zúgó patakká válva, hasíthassák a kemény sziklákat is.



Végre megértettem azt, hogy Po mester nem egyféle. Hanem, a mindenkori hallgatóságának, a pillanat kihívásainak leginkább megfelelő módon jár el, beszél, vagy hallgat. Olykor közel enged magához, máskor úgy tűnik, a kétségbeesés szélére taszít.

Mindezt azért, hogy felgyorsítson folyamatokat. Csökkenthesse a magunkra kirótt szenvedés idejét.

Sokszor kíméletlen volt velem. Már tudom, hogy úgy cselekszik helyesen, mint az a sebész, aki az elevenig kell, hogy vágjon, amikor egy mérgező gócot kell eltávolítani a sebből.



Következő folyó partján kikötöttünk, majd két nap kirakodás következett. Nagyrészt itt találtak gazdára a dél kincsei, a viszonylagosan jól élő kereskedővárosban. Az élelmiszer jó felét, tovább hajóztattuk, felfelé a folyón.

Többnyire elegendő volt a bambuszvitorla, de egy-két homokpadon csáklyákkal segítettünk továbbhaladni. A felfelé haladás, alaposan kimerített valamennyiünket. Ezek a folyók, ilyen nagytestű hajókkal, nehezen hajózhatók, csak az esőzések okozta áradások gyorsítják a nagy tömegű áruszállítást. Érclelőhelyek, bányák sora fekszik jó egy hétnyi hajózási távolságra. Oda szállítottuk az élelmet, hogy réz és más fémek nyers öntvényeit rakodhassuk helyette.

Ahogy közeledtünk az iparos városokhoz, úgy lett sivárabb a vidék. Fákat, csaknem mindenhol kiirtották, a csekély termőképességű talajon, csak itt-ott volt növénytermelés. A nagyobb jövedelem reményében, sokan felhagytak őseik tevékenységével, s a parasztokat elnyelte a város. Volt, aki megtalálta szerencséjét, de a legnagyobb rész, talán mitőlünk is nincstelenebb volt.

A városba vezető út, mintha egyirányú lett volna. Csak befelé áramlottak az emberek tömegei, munkát és megélhetést hajszolva. A város pedig kiszívta erejüket, elvette józan eszüket. A sikertelenek a végsőkig reménykedtek, de eszük ágában sem volt visszatáncolni.

Amikor már egyetlen izmuk sem volt képes hasznot hozni, kiszáradt, nyomorult porhüvelyüket, a Polisz fojtogató démona kilökte magából.

Százezrével vándoroltak el — tartalékaik fogytával - egy jobb élet reményében, idegen földekre, akár a tengeren túlra.



Először éreztem magam idegennek, saját országomban, még a Mester oldalán is.

A hagyományos mosoly — minden érzelem nélkül — ráégett az emberek arcára. Mintha álomban, rémálomban lennének folyton. Nem figyelnek egymásra, sőt már magukra sem igazán. Gépiesen haladnak el a ma élhető élményeik mellett, egy jobb jövő vízióját kergetve.

A Mester már Ordoszban erről beszélt nekem. Az a város, a maga nyüzsgésével, mégsem volt megterhelő számomra. Itt, mintha elszívnák előlem a levegőt.

Ezért még inkább meglepő volt, a Mester későbbi döntése.

A hajónk várakozni kényszerült. A gazda ott is vakarta magát, ahol nem viszket!

Kevesebb eső esett, így a következő kiadós zápor segíthet csak, hogy útra kelhessünk.

A kisebb hajók, kevesebb bevétellel dolgoznak, de ők, megállás nélkül folytathatják a kereskedést. Ami előny a tengeren, az itt, a sekély vízben hátránnyá vált.

Ha én lennék a Mester, pofás tanítást is keríthetnék ebből. Talán így:



„ — Minden csak a maga helyén tökéletes. Ami előny a tengerben, az hátrány a folyón. A futó embernek előny a könnyű testsúly, az inas alkat, de egy birkózó joggal áhítozik nagyobb, megingathatatlan testtömegre.

Ha megtalálod az igazi helyed, nem fog az életed hajója megfenekleni.” — gondoltam, a Tanító helyett.



A visszaútra, egy-két emberrel kevesebb is elég lesz. A gazda, el is akarta bocsátani az egyik matrózát. Talán, a Mester időközben kivívott tekintélye volt a védőbástyám, mert én szóba sem kerültem.

— Kiszállunk! – mondta a Mester anélkül, hogy bármiféle válaszra, szabódásra várt volna tőlem. Máskor, szabadon dönthettem, hogy loholok –e utána, vagy maradok. Ebben most volt valami véglegesség, vagy sorsszerű. Akkor azonban még nem értettem.



A legnagyobb sajnálkozással váltam el, a kis matrózcsapattól. Ők, leginkább Po mestert marasztalták volna. A tulajdonos, erőn felüli fizetést is felajánlott.

A Mester viszont hajlíthatatlan volt.

Volt pénzünk, ételünk több, mint közös utunk során bármikor. Mégis, e pillanatban voltam a leginkább elveszett. Először éreztem azt, hogy néha kínos, hogy elragadnak az események, vagy mások kedvére kell döntenem, az enyém ellenében.

Mester pedig — már korábban is tudtam — azonnal vette az adást, a rossz hangulatomról.

Fura játékot játszottuk ismét; Ő szemtelen, kihívó és mókás volt velem, láthatóan élvezte a helyzetét. Egy darabig duzzogtam, de hosszabb-rövidebb idő alatt, elragadott valami parttalan, ok nélküli jókedv.

Mindig legyőzött! Ezt a „veszteséget” viszont nagyon élveztem. Szó szerint is világosabb lett, a környezet részletei is jobban megőrződtek emlékeimben, a mellkasomon lévő bizonytalan nyomás helyére, valami csiklandóan kacagtató érzés költözött.

Ez az, az érzés, amit Ő bárhol, bármikor, bárkiből elő tudott csalni. Mintha nem is emlékezni kellene neki valami viccesre, hanem belőle áradna minden örömök esszenciája, ami egy ember életét vidámsággá változtatja.

Nem vagyok túl igényes, de ahol megszálltunk, az ütősebb volt, mind a havas sziklák tövében aludni. Erőteljes szagok terjengtek mindenfelé. Testszag, ürülék, sült hús, ópiumfüst, áporodott penészszag.

Mindezek ellenére, olyan vidám társaságot, mint mi voltunk, csak a beszívottak és a részegek között lehetne találni.

Elfoglaltuk szobánkat, a kétes tisztaságú ágyon elméláztunk, minő csodát is teremtett a Természet, a poloska képében. Ha ők, és jelesült kollégái nem látogatnák oly sűrűn embertársainkat, úgy aligha jutna megélhetés a mosodásoknak, vagy a fürdősöknek.

A lustaságra termett emberi faj pedig fekélyesre heverészné magát az ágyában, ha említett vérszívók nem noszogatnák csípéseikkel őket.

A befogott élősdieket pedig gyermeteg módon versenyeztettük.

Több futtatást is megnyertem, mert arra gondoltam, mit tennék, ha én lennék a poloska?

Azt tenném, ami a természetem. Rohannék a fényből, a védett árnyékba. Meleg, testszagú és nedves. Ezek a kulcsszavak.

A ruhámból hajtott „menedék” lett a cél, az asztalra tett állatot pedig hátulról egy gyertyával világítva, a sötétbe tereltem. Mindig, a várakozásom szerinti módon, hanyatt-homlok menekült. A Mester „istállójának” nagyreményű tagja pedig, csak össze-vissza rohangált.

Győzzön a jobbik! A Mester pedig — eléggé el nem ítélhető módon — kupán vágta kis kedvencét. Annyit nevettünk, hogy filozofálni, csak másnap délelőtt volt kedvünk. Ekkor kérdeztem meg, hogy miért nyuvasztotta ki az alamuszi favoritját?

— Komolyan kérded? Pont te, mikor magad is úgy tettél, mint egy igazi filozófus? — kérdezett a Mester vissza.



— Mire gondolsz? Hogy az én kegyencemmel megnyertem a versenyt? Azután meg szélnek engedtem? Így, hogy jutunk az igazsághoz, ha csak kérdezünk egymástól?



— Szerinted, a jó kérdések nem vezetnek az igazsághoz? Nem fontosabb-e a belső meggyőződés, mint a kimondható igazság?



— Azért nyert az én poloskám, mert az ő stratégiáját szolgáltam ki? Ez volt a filozófia? Aszerint kell a Mindenség eszközeit használnom, hogy a legjavát adhassa annak, amire a Nagy Tervező létrehozta? Tegye azt, ami a természete?



— Ha ilyen jól tudod, miért kérded, minek nyírtam ki azt a szegény párát?

Nem lehet, hogy pont ugyanazért, mint amiért te a tiédet szabadon engedted?



— Hogy lehet a jótékonyságot a Te gonoszságoddal összevetni?



— Mit is mondottál a dolgok természete felől? Vajon nem törekszik –e mindenki éppúgy tenni, olyan ösztönösen, mint a poloska?



— Az neveltetésünkből ered-e, hogy aki hasznunkra válik, azt előnyben részesítjük? Ami nem szolgál, azt elpusztítjuk?



— Nem kanyarodtunk-e vissza, a legelső találkozásunk, legelső beszédtémájához?



— Amikor azt mondtam — megvan, értem mire célzol — hogy gazolunk és Te mondtad hogy gazdálkodunk.

Tudatosan kinevezünk egy kedvencet, azt szaporítjuk, az összes többit gazként, közellenségnek hívunk! Rámutattál, hogy a „gaz” éppoly fontos része az életnek, mint a nemes. Az érem két oldala összetartozik.

Ez a tudás viszont nem mentesít a gyomlálás feladatától! — foglaltam össze nagy izgatottan, az első nagyobb lélegzetű beszélgetésünk mondanivalóját.



— Vajon lenne-e egyetlen táblányi rizsföld ebben az országban, amely nem azért növekszik, mert kedveljük a magvait, ezért előnybe részesítjük azt másokkal szemben?

Hát nem ez az emberi természetünk?

Az én kis bogaram, kaphatott volna kíméletesebb, gyorsabb halálnemet, mint ahogy vele tettem?

Egyébként, nem az bukta be a játékot, aki kiesett a kérdezésekből?— tette fel a játékos „kérdés- kérdésre” sorozatot végül - már nevetve - eldöntő kérdését Po, a Mester.



Még két napot töltöttünk el zavartalanul a környéken. A Mestertől szokatlan volt, hogy egyszer sem érdeklődött munkahely felől.

Itt-ott elüldögélve figyeltük a napról – napra növekedő városka életét, vagy kapcsolódtunk beszélgetésbe az árusok pultjainál. Az öregek szívesen megnyíltak, beszéltek velünk. Különösen akkor, mikor ruhatárunkat felújítottuk.

Elmondták, hogy a növekvő népesség mellett, nem megy jobban az üzlet. A földek nem tudták etetni az idecsődült embertömeget, messziről jött árukért pedig többet kell fizetni. Megjelentek az üzleti élet vérszopói, erőszakkal elvéve a kicsiny többletet is. A bányászok, igen rossz körülmények között élnek. 10, 20 évvel ezelőtt ők is földművesek, kereskedők, kézművesek voltak. Munkájuk, ha nem is tette őket gazdaggá, biztos megélhetést adott.

Azóta, főként külföldi pénzekből, hatalmas fémfeldolgozók, bányaközpontok létesültek a környéken, magukkal hozva a változást. Az építéshez sok dolgos kéz kellett, az üzemekhez szintén. Máshonnan jött, kiszolgáltatott sorsú emberek építették a tárnákat, a csarnokokat egymás után. Kezdetben minden jónak tűnt, majd miután rengetegen jöttek dolgozni, egyre kevesebb bért kaptak.

Az ellátás és a lakás egyre drágább lett, egyre inkább függőségbe kerültek a tömegek a gyáraktól. A végső állapotban, boldogtalan, kiégett emberhüvelyek, gondolkodás és remény nélkül teszik, tizenkét, tizennégy órás munkájukat. Szabad emberekből, láthatatlan láncokkal lekötözött foglyok lettek.

A bűnözőt rácsok mögé zárják, de elméje szaporán vizsgál meg minden esélyt, hogy egyszer megszökhessen. Akitől a reményt sikerül ellopni, az válik a legkönnyebben irányítható rabbá.

Közben, a nyomor fekélyeivel megbélyegzett emberek a városok közepén, sosem látott formájú, európainak mondott székházakat, kaszárnyákat, bankokat, klubokat emelnek.

A semmittevés napjai voltak ezek. A Mester sokszor, mélyebb betekintést engedett magáról, mint eddig bármikor. Beszélt gyermekkoráról, neveltetéséről, csínytevéseiről, kamaszkori szerelmeiről. Élete semmivel sem különbözött sok millió mástól.

Volt házas, egy gyermekét és feleségét fertőző betegség vitte el, mikor már több hónapot töltött pénzkereséssel, távol a családtól.

— Mikorra újból hazaértem, összeszedtem annyi pénzt, amennyiből el tudtunk volna költözni anyámtól, egy külön házba. Régi, több száz, vagy ezer éves műremekekkel üzleteltem, őseink hagyatékait letisztítva, kijavítva eladtam azoknak, akik a legtöbbet fizettek érte. Nekik egyet jelentett a hatalommal, hogy büszkék legyenek mások előtt szerzeményeikkel.

Népünknek felbecsülhetetlen ősi tudásanyagát, műremekeiket, amit csak mi tudnánk megérteni igazán, hisz rólunk és nekünk szólnak, lelkemből jött tiltakozással szemben, mégis eladtam. Csak az ősi írások tartalma maradt az enyém. Az emberi bölcsesség és az emberi mohóság kortalan.

Frissen szerzett kincseimmel tértem haza.

Családom sírján, ekkorra már kizöldült a fű.



Jó ideig hallgattunk. Eddig soha sem tudtam elképzelni Őt, kicsinynek, sérülékeny, vagy rossz kisgyereknek. Próbáltam ugyan, de a kép a mai Po, felnőtt arcú mása, testének kicsinyített változata maradt meg elmémben.

Nem tudom, mi változott meg bennem, de szavai visszavittek gyermekkorába, láttam Őt, az igazit, az esendőt, az embergyereket.

Eltűnt, a dicsfény, amit mindig köré képzeltem. Megjelentek saját gyermekkori emlékeim is, megmutatván, hogy valamennyien milyen hasonlatosan indultunk neki a nagyvilágnak. Kinek ez, kinek az a teher vagy ajándék jutott. Egyikőnk elhordozza azt, a másikunk menekül előle.

Soha sem éreztem még ennyire, hogy Po, az Ember és én ennyire összetartozunk. Vagy felemelt magához, vagy lejjebb ereszkedett arról az isteni magaslatról, ahová Őt első találkozásunk alatt helyeztem.



— Próbáltál –e újabb kapcsolatot? Voltál –e szerelmes később? Mi lett veled ezután? — kérdezgettem a Mestert.



— A következő életemet már jól ismered! — válaszolta.

Attól fogva, csak a belső meggyőződésem szerint cselekedtem. Eleinte néha meglátogatott a kétségbeesés, a félelem, a szenvedés. Néha nem is hittem magamban igazán. Talán mégis túlzásba estem, mert a fájdalom elvakított?

Évek kellettek, hogy egy napon arra ébredjek, jelen vagyok! Szeretek élni! Nincs holnap. A jövő tervei is csak ma léteznek! Az idáig, csak vágytam a halálra, de remegtem tőle. Azon a napon, viszont megszerettem azt.

Ugyan azt az ajtót látom, mikor bejáratot keresek valahová, mint amikor ki akarok menni onnan. Az ajtó — rájöttem — csak egy van. Csak mi lépünk, hol egyik, hol másik oldalára, magunk mögött hézagmentesen becsukva azt.



Folytattuk volna beszélgetésünket, de izgatott kiabálás, szaladgálás keltette fel figyelmünket. A Mester máris magára kanyarintotta a hosszú köpenyét, oldalára csapta jellegzetes, erős vásznú oldaltáskáját, fogta kezébe sok év óta hű kísérőjét, a hosszú vándorbotját, majd a tömeg közepébe indult.



— Berobbant, berobbant! – kiáltozták, egymásnak továbbítva a hírt. Majdnem mindenki lent volt! Beomlott a bánya! Az érthető mondatok, kétségbeesett kiáltozások közé, az asszonyok sikoltozása vegyült.

— Aki tud, mindenki jöjjön, amíg nem késő! Talán százan is lehetnek odalenn! – hallatszott ki a tömegből.

Egyszerre, egyetlen élőlényként mozdult meg a tömeg, átgondolt cselekvés, felkészülés nélkül, a segíteni akarás heves érzéseivel felfegyverkezve, futva indultak a bajbajutottak kimentésére.

Mi is sodortattuk magunkat az árral. Ott voltunk, ahol lennünk kellett, tettük azt, amit tenni kellett.

A kifelé vezető úton, belebotlottunk egy mindenes boltba, melyben hasznos szerszámokat is árultak. A Mester minden pénzünket szerszámokra, kötelekre, lámpákra költötte. Úgy bevásároltunk, hogy mindkét kezünk, hónunk alja is tele volt feszítővassal, csákánnyal, lapáttal, hátunkon kötéltekercs, s az eladó hozta utánunk a lámpásainkat, mert bezárta ő is a boltját, hogy lássa, mi történt.

A gyaloghad messze előttünk járt, de fogatosok hajtottak ki a városból, sietve a tárnákhoz. a Mester, az egyik elé lépett, majd minden teketória nélkül szórta fel rá a holmijainkat. Még meg sem állt a fogat, már felkapaszkodtunk rá, sietve hajtattunk tovább.

Negyed óra múlva értünk a baleset helyszínére. Hatalmas csődület, a káosz minden ismertetőjét megjelenítette. Nem volt, aki egységbe fogná a híreket, mindenki mindenkitől kérdezősködött. Látszólag, a bányatársaság európai mérnökemberei voltak a legfegyelmezettebbek, de ők inkább hátra vonultak, hogy a kétségbeesés és a harag felcsapó hullámai el ne érjék őket.

Asszonyok kétségbeesett igyekezettel, sötétben botorkálva, puszta kézzel indultak szeretteik kiszabadítására.

A Mester, keresett egy itteni dolgozót. Attól tudtuk meg, hogy a tárnák vízszintes fejtőaknáiból, a bent dolgozók jó része már a felszínre jutott. A kürtőkben, valamint a mélyfejtésekben, legalább két tucat ember ottrekedt.

Ami veszélyesebbé teszi a helyzetet, nem omlás, hanem robbanás történt. Nem tudni, maradt –e levegőkészlet, vagy mindenki megfulladt az első percben.

Van –e még gáz, vagy fog –e még ismét robbanni, ha bent dolgozunk?

A Mester, maga köré gyűjtötte a túlélőket, amíg a tömeg egyesével próbált bejutni, addig Po, a lehető legtöbbet tudott meg a helyzetről. Engem megbízott, hogy szervezzek magam köré egy kisebb csoportot, a megfontoltnak látszó férfiakból. A szerszámokat elosztottuk közöttük, a Mester a bányamérnökök felé indult. Annyit láttam az esetből, hogy az őr az utját állta, majd azonnal félrelépett, hogy tovább engedje őt.

Amire a csapat egybe verbuválódott, addig a mérnökség kimozdult a tétlenségből. Vezényszavakat ordibáltak, utasításukra megmozdult, a széjjelhulló emberi gépezet. Kerültek szerszámok is elő, felderítő csapat indult el a gázveszély kikémlelésére. Öt perc múlva, már rögtönzött helyzetjelentést tettek.

Ezalatt a Mester egyetlen felesleges mozdulatot sem téve, csak figyelt.

Öt különálló egység indult el, az első hullámban a mentésre. Az egyikben a Mester is, a másikban én is részt vettem. Lámpáink nem aludtak el, viszonylag gyorsan haladtunk az első omlás felé. A másik csapat, más járatokat vizsgált.

Megtudtam, hogy ebben a bányában, rendkívül ritka azaz akna, ami a párhuzamos járatokat összeköti egymással. Amennyiben találtak egymás iránya szerint is ércet, úgy vájtak, ha nem volt ilyen, akkor elhagyták a biztonsági, menekítő járatok készítését.

Találtunk omlásokat, mely szűken, de kis munkával átjárhatók maradtak. Sok felé, a hanyagon behelyezett gyámok omlottak le a robbanástól, s fejünk felett, talán csak az égiek tartották a boltozatot. Találtunk néhány égett, beékelődött halottat, mi azonban az élőket kutattuk. Amikor az első eszméletlen embert megtaláltuk, kettő a csapatból a felszínre vitte. A legnagyobb omlást is megleltük, ide hívattam még sok segítőt, hogy lyukat bonthassunk rajta.

Csupán a „jószerencsén” múlik, hogy egy omlás a tárna végéig tart-e, vagy néhány méterrel később, érintetlen légbuborékot talál a mentőcsapat.

Az egyik sarokban, a törmelék felett, el tudtam csúszni, magammal húzva egy kötelet. Fél óra alatt, bejutottam egy nagyobb üregbe. A lábaimnál szerszámok, tarisznyák hevertek.

— Ide, ide, itt embereknek kell lenni! — kiáltoztam a már újra beszűkülő résen visszafelé. Messze tőlem, mintha az alagút falán, oldalt fények játszanának.

— Élnek, élnek! — kiáltottam még erősebben, hogy elnyomja a csákányok, kalapácsok zaját.

A következő pillanatoktól, csak emlékfoszlányaim vannak.

Később tudtam meg, hogy a szakadt födémről folyamatosan lecsorgó omladék után, a boltozat annyira meggyengült, hogy egy száraz, szikra nélküli robbanással végképp beszakadt.

Valószínű, hogy a vele járó légnyomás, mint egy porszemet repített a helyszíntől, biztonságos távolságra.

A legördülő, tonnás sziklákat így kerülhettem el.

Bizonyára elájultam, de abban a mérhetetlen sötétben nem tudtam felmérni, hogy mikor éledtem fel újra. Lámpám, szerszámom nem marad velem. Tompa fejjel, nem is tudtam, hogy merre van a merre. Honnan jöttem, merre tartok.

Amikor az ember nem látja a fényt, elveszett. Irány és cél nélkülivé válik az élete.

Körbe kezdtem tapogatózni, a rám törő köhögésnek is örültem, mert visszarángatott a testi valóságomba. Már ki tudtam venni, hogy minden irányban el vagyok zárva, az egyik oldal sziklás, a másik oldal inkább homokkal kevert törmelékkel van tele.

Melyik felé induljak? Hallgatózni kezdtem, de csak saját érverésem zaklatott dobolását tudtam felfogni. A rátapasztott füllel, éppúgy csöndet tapasztaltam.

Bezáródtam. Élve vagyok eltemetve. Felettem a fél hegy. Leültem.

— De felettem a fél hegy!!! Élve el vagyok temetve!!! Bezáródtam!!!

Olyan elementális erővel tört rám a kétségbeesés, hogy fizikai fájdalmat okozott! Gyomrom görcse, hányingert keltett.

— Itt vagyok! Élek! Segítséééég!!! Hallja valakííí? Segítsééég!!!

Ki tudja, mennyi ideig kiáltozhattam — hiába.

Kezemet, sajgó fájdalom égette, ahogy a kétségbeesés hevében, a puszta sziklákat vagy a támoszlopokat ütöttem.

Ekkor gondoltam azt, hogy ez, amit teszek, nem én vagyok. Semmi, de semmi közöm nincs ehhez a hisztérikus alakhoz!

Fülemben még visszhangzottak kétségbeesésem hangfoszlányai, a zaklatott szív pedig, csaknem szünetmentesen gyors ütemmel dobolt.

— Dodomdodomdodomm! Dodomdodomdodomm!

Lassanként megnyugodtam. El vagyok temetve. Pont.

Helyem, levegőm van elég, a sziklák hasadékai folyamatosan könnyeznek. Szomjan nem halok, akkor van esélyem, míg a mentők ideérnek. A töméseket bontani fölösleges is lenne, hisz nem tudom, hogy hol van a gyenge pontja. Az erőmre még szükség lehet, ha meghallom, hogy honnan jön a segítség. Voltam már rossz helyzetekben, reménytelen, kilátástalan, elképesztő veszélyek között. Az igaz, hogy ennyire szorult helyzetben még nem voltam soha!

Vajon, mennyi fel nem ismert életveszély került el úgy, hogy tudomást sem vettem róla? Mögöttem leszakadó faágak, sérült állványra más mászik fel helyettem az építkezésen, elszeretik előlem a leendő feleségem…

Nincsenek most sem rosszabb esélyeim. Minden eddigi kihívás, gyors, váratlan, tudatlan volt, nem tudtam felkészülni rájuk. Így működnek a balesetek.

Ami most engem ért, azt a segítő szándékomnak, meggondolatlan veszélyeztetésnek köszönhettem.

Vagy mégis, önként választott az, hogy itt kuporgok a sötétben, ki tudja mennyi sorstársammal együtt?



Igen. Először az életemben, életellenesen cselekedtem. Legalábbis, a saját életem ellenében. Tudatosan a halál szemébe nézek! Azaz néznék, ha meg lenne a lámpám. Most azonban olyan mély a sötét, annyira kihegyezett csend borult rám, hogy szinte fáj.

Gondolataim megnyugvást hoztak. A hirtelen pánik, kimerítette testem, ezért talán el is aludtam.

Arra ébredtem, hogy a csillés anyagmozgatásra használt sínpár, nyomja az oldalam. Üde, friss levegő szárítja fel arcom izzadságát. A támasztó oszlopok tövéről, egyre magasabbra szökött a tekintetem, hihetetlen látvány, hogy ezek a fák, újra élnek! A felhők felett, ők tartják az égboltot. Se bánya, se bezártság.

Egy hegytető fennsíkján ülök egymagam, a bánya díszletei között. A völgyeket, mikor megfigyeltem, akkor jöttem rá, hogy ismerős helyen vagyok. Falvak, városok, iskolák, munkahelyek. Mind hozzám tartoznak. Csakhogy amit innen látok, azért bizarr, mert gyermekkorom búvóhelyei és a felnőtt önmagam között ezernél is több kilométer van.

Amikor ránéztem figyelmesen egy-egy pontra, az közelebb jött hozzám. Láttam idősebb testvéreimet, amint állandóan lenéztek, a kisebb korom, tudatlanságom miatt. Azt szerettem volna, ha valamiben én is jobb, felnőttebb, okosabb vagyok.

Láttam az első szerelmem, akinek sokat lódítottam magamról, tulajdonképpen testvéreim tudását, tulajdonságait akartam elhitetni magammal és vele. Persze, ott hagyott, mikor rájött, mekkora pancser vagyok.

Ott voltak a patkolókovács hírhedt fiai, akiknek megjelenése is félelmet keltett minden gyerekben. Miután vagy háromszor megvertek, megaláztak, ők hozták ki belőlem a harag mindent söprő villámait. A jelenbe léptem, most történik velem mindez. Minden oldalról, magam és mások szemszögéből nézve is ott vagyok. Olyan düh száll meg, amit csak az elnyomottak képesek — a félelmük végső kiélése után – kiárasztani. Ütöm, rúgom karmolom, harapom mindkettőt. A kínzóim fejvesztve menekülnek démoni tobzódásom elől. Láttam az ő szemükkel, a saját tébolyult ábrázatomat, amely nem csak a sértést kívánja kiegyenlíteni, hanem vért kíván!

Idősebb énem, olykor a Mesterrel együtt sétál végig, valamennyi díszletemen keresztül. Mesterként lépek be, a szülőfalumba, és mosolygok, a naív önmagamon. Kérdéseimmel keltve fel az érdeklődést, az ÚT iránt. Még sok –sok fátyol fedi azt, a mély tüzű szemet. Anyámként, aggódva és meleg, odaadó szeretettel ápolom az ágyban, magas lázzal fekvő három éves formájú önmagam. Mindenben és mindenkiben, az én milliószoros tükörképét látom. Elém tárják legmélyebb titkaim. Rámutatnak szerényen titkolt erényeimre, ismét megvilágosítják előttem a képzeletem útjait, melyben a jövőm tervezgettem.

Ebben a különös világban hihetetlen egyidejűségben, tökéletes részletességgel élem meg, ami vagyok! Sehol sem tudnék elrejtőzni a fürkésző tekintetek elől. De nem is akarok. Nincs titok, nincs szégyenérzet. Bár ruhában szerepelek, de végsőkig mezítelen vagyok.

A legapróbb dolgaim, óriásivá nőnek itt. A segítő, őszinte szolgálattal teli percek, mind itt sorakoznak. Az is amit kaptam, az is amit adtam másoknak magamból. Nagyapám, amikor a császári udvarról mesél, tanárom, aki nem volt rest, éjszaka elhozta a távcsövét, hogy csillagképeket tanulmányozzuk, amikor a sánta kofán nevettek a piacon, ahogy elszabadult tyúkjait egyedül kergeti, átéltem azt a hálát, amikor én egyedül összegyűjtöttem őket, vagy mikor testvéreim csínytevését falaztam, nagy félelmemben sem árultam be őket…

Életem igazgyöngyei ezek. Egyetlen, eltéphetetlen szál köti egybe valamennyit:

Neve, a szeretet fonala.

Mindennek neve van. Csupán két betű. Az Én.



Egy fa alatt, a Mester helyezkedett el kényelmesen, nézve állomásaimat.

Mosolyog rám és magához int, széles, operába illő gesztussal.

— Hát nem csodálatos ez a műsor? Szerezzek az esti előadásra is jegyet? – kérdezte tőlem.

Beszélgető koros embercsoport ült egy ház teraszán, kedvenc társasjátékomat játszom velük. Kellemes, oldott hangulatban, a legszentebb dolgokat beszélem meg velük. „— Tudtátok, hogy már egy hónapja kezdett járni az unokám?”

Erre, valamennyien saját családjainkról beszélünk. A legkisebb lányom kiszól a porcelánfestő műhelyemből, hogy a festék színezője kiülepedett, lehet használni! Szemében a gondosság, az odaadó figyelem fénye csillan.

Látom felnőtt önmagam a tengeren, mikor magasan a fejem feletti nézőpontban lebegek. Gyorsan el kellett terelni a figyelmemet egy hajópalánkon nagyot csattanó hordóval, ami éppen akkor ugrasztott el balra, mikor az elszakadó kötelékek béklyójában egy teherhordó emelőcsiga — a fejem iménti helyén - óriási erővel keresztülszáguldott a levegőn.

Halvány képként, áttetsző kontúrral látom magam testét, csaknem lefejezve, a hullámok hátán tovasodródni.

A hajó tatján, egy mozdulatlan oázis, ahol a Mester beszél az élet és a halál misztériumáról, a létezés és az élet átváltozásairól matróztársaimnak, jelenkori és gyermeki önmagamnak egyaránt. A vizek alól, elhunyt tengerészek kóborló lárvái is feszülten figyelnek a Mester minden szavára.

A bennünk fészket találó érzések testünk szürke köpenyét, ünnepélyes, tiszta színekkel telítik. Félelmeink nyúlós nyálkaként folynak le rólunk, hogy magába fogadja őket, az Ősóceán.

Majd csak ketten vagyunk fenn azon a hegycsúcson, amely magányos szigetként úszik a felhők fölött, egyedül uralva, rózsaszínbe öltöztetve a napkeltét.

Saját látószögemmel nézek, velem szemben a Mester mosolyog.

— Kedves Lu! Emlékszel mit mondtam az ajtóról? Egy ajtónak két oldala, a be- és a kijárat. Ember vagyok, tévedtem! — egészen közel hajolt fülemhez, mint aki a bizalmas titkait akarja megosztani velem.

— Kedves, Lu Mester! N I N CS I S A J T Ó! – súgta, szinte csak a leheletével.

— Sőt! Nincs bent és nincs kint! — mondta, ezt már hangosabban.

Langyos, meleg fény vett körül, mely mindent bevont.

Teste volt, tapintása, mint egy élőlénynek. Bársonyos és otthonos.

Tudtam, hogy belőle hatalmamban áll, a világon bármit megalkotni.



— Most húzd, emeld! Hó- rukk! – hallatszottak el hozzám a szófoszlányok.

Hé, ember! Jól vagy? Vizet ide! Fogjátok! – majd ismét a bársonyos Fény.



Mikor kitisztult a fejem, tiszta, csendes, félhomályos szobában találtam magam.

Sok ember feküdt itt, odaadó asszonyi ápolás alatt.

Sebek, kötések, gyógynövények, füstölők illata, valamilyen kórháznak a hangulatát adta.

Fél óra alatt, talpra álltam. Szomszédos sorstársam felvilágosított, hogy csoda, hogy megtaláltak, öt nappal az omlás után. Akik kihoztak, azt mesélték, végig kutatták a tárnát, ott élő ember nem maradhatott. Fejtés közben, olykor meg-meg álltak, hogy életjelenségek után hallgatózzanak. Mikor abba akarták hagyni, olyan erősen ütögettem a sziklát, mint egy acélkalapács.

Először három áldozatot találtak, valamint egy kötéldarabot, amelyik hozzám vezetett. Itt már ellentmondásos volt a megmenekülésem, mert többen állítják, hogy kezeim, lábaim hatalmas kövekkel és törmelék kupaccal, mozdulatlanra lerögzítve, testem szinte élettelenül hevert ott. Ha él, akkor is amputálni kell a végtagokat — gondolták. Darabosra törhetett, a keringés elhalt benne.

— Hát komám — csodálkozott a szomszédom – te aztán jól megviccelsz mindenkit! Szinte olyan csoda, mint amit a másik helyen találtak.

— Mármint mit?

— Ó, persze te nem tudod! Volt vagy negyven sebesült, de mindösszesen csak hárman haltak meg. Teljesen vaktában kutatott a csapat, de azaz érdekes, ahol élő emberek voltak, ott mindenhol, jól láthatóan, csak úgy magában égett egy –egy bányászlámpa, a földön. A harmadik, vagy negyedik esetnél, már kezdték keresni a lerakott jelzéseket. Nem volt két nap, minden bennrekedtet sikerült élve kihozni. Te voltál a sereghajtó, de te vagy még a legjobb bőrben, így öt nap múltával is. Várj! Ha be voltál temetve, akkor hogyan kopogtál?

— Ez volt a csoda? – kérdeztem társamat.

— Beszélik, hogy egy fickó ruháit találták egyik lezárt tárnarészben. Onnan, mintha robbanás fénye vágódott volna ki, a sziklák mögül. Mindenki eldobta magát, hassal a földre, mert várható volt a léglökés és a beomlás.

Sem hang, sem por nem jött ki onnan. Mikor kibontották a járatot, tiszta ruhákat, valami kabátot, tarisznyát találtak a mentők. Más kijárat nem volt. Az aljzat és a tárna, azon a helyen, napokig, úgy világított, mint a negyedhold.



A döbbenet érzése hasított belém. Nagy sokára, megtaláltam az elhagyott holmikat. A vándorbot kivételével, minden meglett. A ruhák, cipők, a köpenye.

Mivel más nem jelentkezett érte, nekem adták mind.



Két hétig itt maradtam, ápolva a sebesülteket, és enyhítve az elhunyt bányászok családjainak napi szükségeit.

Minden napon vártam, hogy eljön. Mondja, hogy jó vicc volt. Abban az alagútban, mégis volt egy titkos menekülő járat.

Néha, magamra vettem az Ő köpenyét. Mintha attól várnék magyarázatot arra, ami nem magyarázható.

De nem jött el.

Talán, épp úgy távozott, ahogy idejött erre a világra. Meztelenül, őszintén és ártatlanul.

Nem hagyva maga után mást, csak kérdéseket.



A felvonó vasszerkezetén sejtelmes, alig hallható, szinte emberi hangon súgott keresztül a száraz, meleg szél.



— NINCS IS AJTÓ! Nincs is ajtó!

 

(ÍrMagkert)

2012. 02. 07.

csabi187